Napi pozitív

Móricz Zsigmond körtér, szakadó eső.

Néni, hetven körül, virágot árult egy sárga esernyő alatt. Odasétáltam hozzá és vettem egy csokorral, bár tudtam, hogy úgy sem viszem haza. Hatalmas, gyönyörű csokor volt, négyszáz forintot kért érte, adtam ötszázat, megköszöntem és elsétáltam.
Felszálltam a hatos villamosra, majd egy lány kezébe nyomtam - "Legyen szép napod" - továbbsétáltam.

Jól esett.

It's the beginning of a beautiful Monday

Az úgy volt, hogy felkeltem hat körül, hogy legyen időm mindenre (ismerem magamat... :) )
Megiszogattam a kávémat, elszívtam a reggeli cigimet (ugye éhgyomorra szegény ember füve), ettem valamit, megfürödtem, hajatmostam, fogatmostam, fületmostam, bögrétmostam (ilyesmi, whatever).
8 körül elindultam az irodába, valamivel 9 előtt értem be. Kissé zombultam a meleg és a hatos kelés miatt, Nihyl sehol... leültem a gép elé, olvasgattam valami érdektelenséget, majd szép csendben észrevétlen ráaludtam az asztalra.
Max. tíz perc telhetett el, amikor megzizzent a telefonom, én meg 'Úristenelaludtamkurvaéletanyámmondtahogykeljekfelamikorelmentmertelfogokaludnibasszameg.'
Aztán szép csendben leesett, hogy már rég az irodában vagyok és Nihyl írt, hogy elaludt és késik.

Szép, új világ. :)

WGT és Misztrál a'la Bakáts tér

Hát-ra arccal nem kezdünk mondatot, de amúgy is furcsán nézne ki a hátra arc, én legalábbis jobban szeretem a fejemen.

Ez egy szép vegyes bejegyzés lesz, mert úgyis összefolynak a napok, meg hát a mesterséges 'éjszaka aludni, nappal ébren lenni' határvonal úgyis csak a jó dolgok elrontására jó.

Szóval volt egy WGT; Kati megy Ámerikába három hónapra, aztán ezt ünnepeljük, vagymi (csak vicceltem... :) ). Én szépen végigdolgoztam a napot, hulla fáradtan értem le, de minden tekintetben megérte.

Képzeljétek el a kis rétet, ha ismeritek; ha nem, akkor képzeljetek el egy kis rétet. Az erdő szélén fekszik és a Hold úgy világítja meg, hogy legtöbbször egy fa lombján süt át... ősöreg, gyönyörű teremtés.

És e-mellé képzeljetek el ködöt. Ne azt az őszi, szutykosat, hanem igazi, hófehér, tejszerű, illanó és illatos ködös, ahogy a magas fű közt tekereg, hol sűrűbben, hol ritkábban, az egész jelenetet a Hold, a tábortűz és gyertyák világítják be... és megannyi ember, ismerősök és ismeretlenek, mit sem számít; ami számít, hogy kinyitottam a szemem a szépségre és az emberekre. A történések maguk nem is különösebben érdekesek, hatalmas beszélgetések, virslisütés némi MacGyverkedés árán (söröskonzerv rulez :P ), Captain Morgan almalével, még több beszélgetés, nézelődés, szemlélődés, időnként szemerkélő, meleg eső... az volt az érzésem, hogy az egész Természet minket akar boldoggá tenni. Életem eddigi legjobb WGT-je. :)

Na, aztán jött a vasárnap az esti Misztrállal; keresek-kutatok ismerősök után, venném az első sörömet, amikor a megbökik a vállamat; egy régóta Misztrálról ismerős lány (megtudtam, igazából már a múltkor, hogy Anna) és a barátnője (később tudtam meg a nevét, legyen 'lány') ácsorognak, lány kérdezi: figyelj... elmúltál már 18? Igen, el. Akkor veszel nekünk sört?

Mintha valami misztikum lenne; na nem a sör, hanem a lány... magamhoz képest egész gyorsan lereagáltam hogy mit látok és vettem sört mindenkinek, aztán Anna kérdezte, hogy van-e a helyem, mondtam, hogy nincs, jó, akkor keressünk, hát itt nincs, de ott elöl van. Leülünk, lány leül mellém, akkor már konstatálom, hogy tényleg nagyon szép, elkezdünk beszélgetni, főleg Anna kérdezget, én próbálok értelmesnek látszani és visszakérdezgetni, időnként oldalra sandítok egy félmosoly erejéig, hátha... időnként visszanézeget, izébigyó. :)

Előveszem a 'pakkot', tekerek, körbekérdezek, kér egyet... persze 'nemnagybunkóságe', ilyesmi, perszehogynemaznevicceljszívesenadok, Fesztiválra jöttök-e, Anna igen, lány hát, remélem... na, az egész Fesztiválon veszek nektek sört és adok cigarettát. Fúazjó, mert nagyon jó ez a dohány. (Tudom. :) )

Valahogy szóba került, hogy hiszek-e Istenben, de pont akkor kezdődött a koncert, így azt mondtam, hogy na, ezt majd valamikor kifejtem. Nem hiszem, hogy aduász lenne a kezemben, de legalább a pár szem homok megvan.

Beszélgettünk egy kicsit, viccelődtünk, aztán nem jött el sörözni koncert után, de majd valamelyik nap írok neki a homokszem miatt... aztán kíváncsi leszek.

(Zsombor furcsán néz magára, de belenevet a szakadó esőbe. :) )

WGT

Akkor most alszom egy kijózanodásnyit, utána tudósítom, hogy mi történt... ilyen estét, komolyan :P

Hullócsillag

Néhány napot Budakeszin töltöttem a családdal. Megnéztem a házat, amit édesanyámék vesznek (eddig csak kívülről láttam), zongoráztam, tervezgettem, nézelődtem.
Az elmúlt két napban este, lefekvés előtt kimentem a teraszra cigarettázni és néztem az eget. Mindkétszer láttam egy-egy hullócsillagot; eszembe jutott egy mese.
Tamás csinált olyat, hogy úgy írta a mesét, hogy nem is írta meg igazából, mégis úgy lett a teljes. Én is megpróbálkozom valami ilyesmivel, aztán remélem tetszeni fog.

A történet egy Gergő nevű fiúról szólna, akinek a kedvenc elfoglaltsága a hullócsillag-vadászat. Kisgyermek korától, mióta tudja, hogy mi az a hullócsillag és hogy kívánni kell, ha látunk egyet, keresi, kutatja őket, az eget fürkészi utánuk. Ám ha talál, nem kíván semmit - elteszi a kívánságát későbbre, hogy amikor már eleget összegyűjtött, az összes kívánságát egyszerre, megfontoltam 'költhesse el'. Gergő felcseperedik, iskolába jár, később egyetembe, barátai lesznek és kapcsolatai, munkát talál és elköltözik otthonról, megismerkedik egy kedves lánnyal, akivel később összeházasodik, gyermekei lesznek, Gergő öregedni kezd, már Gergő bácsinak hívják a kisgyermekek egy ideje, ám még mindig csak gyűjti és gyűjti a kívánságokat, aztán a hajába ősz szálak keverednek, az izmai gyengülni kezdenek, a háta meghajlik, s az évek alatti mosolygástól szeme szélén lévő szarkalábak is egyre csak sokasodnak, az unokái is nagyon szeretik, van három a fiától és egy a lányától, aztán Gergő a 70. születésnapjára díszes, faragott botot kap és mosolyogva nézi legnagyobb unokájának szalagavató-bálját...
Ha úgy vesszük, Gergőnek mintaélete van. Természetes, hogy a nehézségekről, problémákról, bajokról nem beszélek, mindenkinek vannak jobb-rosszabb szakaszai az életében, ám erről most egy kicsit - a mese kedvéért - ne vegyünk tudomást.
Gergőnek időnként az az érzése, hogy eljárt felette az idő és bizony kívánnia kéne, mert lassan nem lesz rá lehetősége; mégis esténként, ha az idő lehetővé teszi, kint ül a teraszon és az eget szemléli, és számolgat...
Aztán Gergő a halálos ágyán fekszik; egész ősz a haja, az arca beesett, lángrózsák égnek a hófehér bőrén. Felesége két éve halt meg, szélütést kapott. Gergő csak öreg. Nagyon öreg. Mellette ülnek gyermekei, akiknek hajukba már szintén beleharapott az ősz, a doktor éppen elteszi a sztetoszkópját.
A gyermekei nem mernek kérdezni semmit, Gergő nem akar; aki mindent tud, nincs szüksége arra, hogy bármit is megkérdezzen, csupán mosolyog; nem értik.
Közelebb inti gyermekeit és elmondja nekik a titkot, amit soha, senkivel nem osztott meg.
Mikor kisgyermek voltam, talán három éves, nagyapámmal sétáltunk a falunkban egy nyári este és egy hullócsillag szállt el előttünk. Felujjongva kérdeztem: "Papi, papi, mi volt az? Mi volt az?" - "Egy hullócsillag, gyermekem." - "Mi az a hullócsillag?" - "Egy olyan csillag, aminek meglazult a kötele, ami az égbolthoz köti, ezért leesett. Ha látsz egy hullócsillagot, kívánj valamit és ő teljesíti neked." - "Mit kívánjak?" - "Bármit. Amit csak akarsz."
Akkor rájöttem, hogy azt akarom, hogy még sokkal többet kívánhassak, ezért jól megjegyeztem magamban azt az egy hullócsillagot, amihez másnap csatlakozott még kettő, a következő nap egy sem, mert esett az eső, de utána megint egy és így tovább. Később persze megtudtam, hogy szó sincs égi kötéllazulásról, csupán egy meteor lép be a légkörünkbe és ég el, de mit sem számított a valóság a mese hatalma fölött... meg aztán mit számít, hogy kötél vagy nem kötél, emberek hisznek nagyobb badarságokban is... Így megmaradt nekem a hullócsillag-számolás. Esténként, ha tehettem, kiálltam az ég alá és vártam a hullócsillagokat. Egy, kettő, három, tizenegy... ez is egy jó este volt...
Aztán megismerkedtem édesanyátokkal, jöttetek ti, kicsit háttérbe szorultak a hullócsillagaim, de ha semmi mástól nem vette el az időmet, akkor kimentem és néztem őket. Hiába öregedtem meg, hiába mentek időnként nehezebben, időnként könnyebben a dolgok; a hullócsillagok örökké megmaradtak. Időnként nehéz volt megállni, hogy ne kívánjam el a hosszú idő alatt összegyűjtött csillagaimat... de most itt fekszem, ebben az ágyban, ahonnan többet nem fogok felkelni és büszke vagyok. Büszke vagyok, hogy soha nem kívántam semmit más erejéből. Akkor jöttem rá erre, amikor édesanyátok, az én szerelmem és feleségem meghalt. Az első estén felnéztem az égre és vártam a hullócsillagokat, majd - és ilyen nem történt velem soha korábban - levettem a szemem az égről, láthatólag minden ok nélkül. Levettem és eltöprengtem. Eltöprengtem, hogy mit ér annyi év gyűjteménye, ha még őmiatta sem használom fel. És akkor jöttem rá... mindent elértem, amit bármikor is el akartam érni. Az, hogy ő elment, a dolgok természetes rendje és természetes formája. Azóta elfelejtettem, hogy hányat számoltam meg addig és nem is számolok azóta egyet sem...
De apu... azóta is láttalak többször az eget nézni esténként... nézted az eget és mosolyogtál...
Látod? Amikor véresen komolyan vettem, sosem mosolyogtam... azóta mosolygok, ha látok egy hullócsillagot és köszönök, jó utat kívánok neki. Ha számolsz, szóval más dolgod van közben, nem tudod értékelni a szépségét. Ha önmagában nézed, anélkül, hogy bármi dolgod lenne vele, akkor az igazán gyönyörű.
A felnőtté lett gyermekei nézték az édesapjukat, Gergőt, ahogy mosolyog a mélyen ülő szemei mögül. Mosolyog, mert mindent elért az életben, amit valaha akart. Mosolyog, mert mindezt a saját erejéből és mások szeretetéből tette meg. Mosolyog, mert lassan homályosulnak, egybemosódnak előtte a szoba vonalai s közben még arra gondol: talán még alszik egyet, mielőtt útnak indul a hullócsillagai közé.

Jobb felső, nyolcas

Azt hiszem kísérleti úton bizonyítottam, hogy a bölcsességfognak köze nincs a bölcsességhez.

Jobb felső, nyolcas.

:)

Az Élet változásai

Tavaly augusztusban kezdtem ezt a blogot, idén ez lesz a 20. bejegyzésem, tavaly 19 született. Kíváncsi vagyok, mennyit ér majd meg ez az év és mennyit érnek majd meg a következőek. Kíváncsi vagyok, hogy folytatni fogok-e írni ide, nektek-magamnak, mesélni-visszaemlékezni.
Azt hiszem a dolgok folyamatosan változnak, azt hiszem ez így van jól.
Időnként jó döntéseket hozunk, időnként rosszakat, időnként elveszítjük a gyeplőt s időnként gyeplőre sincs szükségünk ahhoz, hogy szilárdan üljünk a nyeregben.
Ha minden jól alakul, akkor néhány hét (hónap... :) ) múlva építkezni kezdek, Budakeszin egy kis faházat. Épp akkora, hogy egyedül kényelmesen, mással barátságosan el lehessen férni benne.
Eladtuk múlt hónapban a családi házat, ahol felnőttem, ahonnan időnként menekültem, de amikor elhagytam, immár nyolc hónapja, mégis szomorú voltam és mindig örömmel tértem vissza, ha csak egy-egy éjszakára is; megpihenni, lehajtani a fejem és örülni annak, hogy van egy pont, ahol mindig le fogom tudni hajtani a fejem.
Ezek a pontok azt hiszem hogy el-eltűnnek az ember életéből; helyeket, barátokat, ismerősöket vesztünk el a magunk számából és ez ellen nem sokat tehetünk; a Világ dolgai nagyobbak nálunk. Csupán állhatunk a ház előtt, napsütésben és játszhatunk a felhőkkel; eltüntethetjük őket hogy aztán újra előtüntessük... de ez csak játék.
Talán az egész élet játék, nem tudom. Kosztolányi úgy írja: 'Játékban élni mely valóra vált'. Talán így van. Soha nem hittem és nem is fogom (azt hiszem :) ), hogy az élet egy versenyfutás lenne a 'megszerezhető nyersanyagokért'. Sokkal inkább egy hatalmas homokozó, egy hatalmas játszótér, ahol minden kisgyermeknek csupán annyi a dolga, hogy a lehető legjobban szórakozzon; de azt hiszem ezt a kisgyermekek - köztük én is sokszor - elfelejtem és magam vagy más kárára vagyok ahelyett, hogy békésen körbeadnám a kislapátot és a kisvödröt a homokvárhoz.
Tegnap este Luccal ittunk egy sört, meghallgattuk a Misztrált, aztán ittunk még egy sört. Kacagtunk, beszélgettünk, sétáltunk, ismét Éva és Tamás voltunk, akik annyira szeretnek lenni; nem törődni a világ gondjaival, csak leülni a homokozó szélére és addig tervezgetni a homokvárat, amíg már ködbe vész a teteje, és ha egy szem sem kerül le belőle, hát annyi baj legyen, a lényeg, hogy beszéltünk róla, senkinek nem fáj semmije.
Bár tudnánk és tudnátok mindig és mindenhol gyermekek lenni és nem kéne azok sajnálkozni, hogy az égig tervezett homokvárból egyetlen szem sem épült meg; csupán örülni annak, hogy tudsz még gondolni az égig.
Számít az, drága barátaim, hogy mit szedtél össze életedben? Számít, hogy hány autót, hány házat, hány templomot fognak leírni a nevedről, amikor te meghalsz? Számít, hogy mennyi pénz lesz a számládon vagy a kincseskamrádban? Számít, hogy milyen ritka gyémántot és műkincset gyűjtöttél?
Itt fogod hagyni.
Amit magaddal tudsz vinni az semmi más, mint az életedben adott igaz ölelések. Nem a számuk, az megint csak gyűjtés marad. Az, hogy a halálod pillanatában vissza tudsz-e emlékezni egy olyanra, ami miatt azt fogod tudni mondani, hogy mindez megérte.
Feltehetitek a kérdést, jogosan. Nekem van-e ilyen. Rátok néznék, elmosolyodnék és azt felelném: 'Nem tudom. Ha majd ott leszek, megtudom.' És akkor majd az arcomra dermedt kifejezésből tudni fogjátok, hogy mi a válasz.
Életemben elrontottam nagyon sok dolgot. Olyan dolgokat, amiket nem lett volna szabad - vagy talán el szabad rontani bármit? Nos, ezt sem tudom, csak leírom, ami az eszembe jut. Hogy fáj-e? Igen. Hogy máshogy csinálnám-e? Igen. Hogy máshogy csinálhatom? Nem. Nem tudom megváltoztatni. Magamat? Igen. Magamat meg tudom. Igyekszem is.
Az Erdő szélére épülne, kéménnyel és kandallóval, kis tornáccal, ahova nyáron ki lehetne ülni kávézni-dohányozni-beszélgetni, eltölteni egy jó szót és egy jó estét.

Jóestét.

[cím nélkül]

összetörni az
üvegpoharakat is
és a tükröt is

tegnap este sikerült.

Gazdagrét - Budakeszi, 180 perc

Úgy adódott, hogy reggel hétkor indultam el Gazdagrétről. Északra kellett tartanom, szóval ha a Napot a jobbomon tudom, nagy baj nem lehet. Jó kis séta volt.

Először csak mentem neki a hegynek, mászás-mászás-mászás-mászás-mászás. Soha többet nem indulok neki víz nélkül sétának. Azt mondtam magamnak, hogy a hegy tetején lesz egy bolt, ahol majd jól veszek valami innivalót, de jó lesz, pedig tudtam, hogy nincs ott semmi. Aztán mentem, mentem és mentem. És egyszer-csak ismerős környék. Hmmm, hol is vagyok...? Ja, hogy ez a Normafa. Hehe. Akkor már tudom, hogy hol vagyok. Találtam egy nyitva lévő boltot, vettem valami innivalót, mentem tovább. Jé, János-hegy. A kilátóig nem mentem fel, inkább Keszi felé vettem az irányt, szépen lesétáltam a hegyről, közben szépen kijózanodtam, leértem apámhoz.

Nem tévedtem el, nem lett semmi bajom, elkezdtem apámnak segíteni... és tíz perc múlva sikerült egy tartóoszlopot magamra rántani, épp az Achilles-inamra. Jeeeej. :)

Tükör és döntés

Nincs jó vagy rossz megoldás, csak olyan, amilyennel holnap is tükörbe tudok nézni.


Ma megborotválkoztam. Teljesen. Rájöttem arra, hogy attól, hogy szakállat növesztesz, nem leszel férfi. Ha férfi leszel, növeszthetsz szakállat, de előbb a belsőt kell növeszteni.


Egy József Attila vers jutott eszembe

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

Kövek

Az ember azt hiszi, hogy a cigarettával a vállát nyomó köveket füstté teheti és kifújhatja azokat a száján.

8 kiló

Bizonyossággal tudni.
Bizonyossággal elengedni.

Szakdolgozat

Ismerik az ember fiát... bevittem. Nézik, nézik. Azt ugye tudom hogy a hivatkozás a forrásszövegre az a vonatkozó szakasz bemásolását jelenti? Mondom WTF? Azért van a CD-melléklet. Hát az úgy nem jó, mert be kell emelni a vonatkozó forrásszöveget, de ismernek, ezért még van rá egy napom. Mondom nekem arra se időm, se pénzem, se energiám. Hát akkor így nem tudják elfogadni. Mondom nem azért töltöttem ezzel az elmúlt egy hónapomat, hogy ki legyek baszva. Hát hogy így meg úgy, be kellett volna járni. Hát mondom egy hete voltam bent és akkor is a "hivatkozás" szó hangzott el, ami nem a több tucat oldal forrásszöveg értelmetlen bemásolását jelenti az én rendszeremben. De hogy így meg úgy. Ha kinyomtatom és odateszem a végében egy "bugyiba", az jó? Hááát, talán jó, inkább fehér papírboríték. Mondom oké, akkor azt a három fájlt beszerkesztem (lett negyven oldal). Felhívtam apámat, nincs-e bent a városban, de bent van, egy óra múlva a suli előtt. Addigra pont kész is lettem, kértem két kávét a büfében, kisétáltam. Egyiket odaadtam neki. Két kiló elég lesz? Hát, necces. Jóvan. Itt egy tizes, de akkor aggyál vissza belőle. Nem jössz inkább el? Hát, rohanok. Hova? Megyünk Bajnára kőért. Megyek veled ha megvársz. Na jó, a Krisztinán van egy fénymásolószalon, menjünk le.
CopyGeneral, mibensegíthetek? Szia, a CD fület át kéne ragasztani előre, a hátába egy borítékot, amibe befér 40 oldal. Hát, csak CopyGeneral feliratú van, de ott a papírírószer, ott adnak. Szerencsére megnéztük, hogy az X4-es boríték csupán 3 centivel nagyobb, mint az A4-es oldal, szóval esélytelen. Na, mi a fasz legyen... Hát, várjál, ez mechanikai. Azt meg tudjuk bontani és újrafűzni. Apámra nézek, nem lesz olcsó. Az 795 forint egy példányra. Apám bólint. Két perc múlva jön vissza a csaj, hogy sajnos nem elég vastag a sín, cserélni kell, plusz pénz. Apám: nem számít, legyen meg (ilyen sem volt még). Meglesz, bár a CD-tokot felesleges volt átragasztani, de szerencsére leragasztotta nekem egy szép fehér A4-el, így csak olyan, mintha odahánytak volna, de csak egy picit és eléggé szabályosat. Három pénz lett az egész, így az, hogy megbukjak a vizsgán csupán nyolc ezer forintba került.
Elmentünk kőért, visszajöttünk, Bajnáztunk egy kicsit, sétáltunk, dumáltunk, semmit-tettünk, hazafelé még kértem tőle (és kaptam!) egy ezrest (tegnap egy kicsit a mélyére nyúltam a tárcámnak ^^).
Hazafelé még még vettem egy deszkát. Akciós volt.

Macskakő és eső

Hűvös nap volt tegnap, esett is, de nem volt semmi meleg ruhám Keszin, egy zöld szmokingot találtam, hát annyi baj legyen.
Nagyjából már száraz volt minden, a tér sarkán ültem és dohányoztam, befutott a busz, később mondta hogy St. Patrick's Day feelingű voltam (amiről úgyis lemaradtunk). Elmentünk... hát persze, hova máshova, az elmúlt egy hetemet ott éltem le. :)
Elmondtam neki, hogy én mit érzek, nem szólt semmit. Megértettem, hogy mit jelentenek szavak mögötti értelmek és érzelmek.
Legközelebb "nem szólok semmit, azzal úgyis elmondok mindent".
Aztán séta a várban, addigra kisütött a nap is, kicsit meleg lett, de szeles. Sétáltunk, beszélgettünk, kiültünk perspektívát-bambulni a várfalra, ilyesmi. Dohányoztunk, beszélgettünk, naplementét néztünk. Kezdett hűvös lenni, elindultunk lefelé; megkérdeztem, megnézzük-e a kedvenc házamat, mondta, hogy igen. Elindultunk arrafelé, de út közben találtunk egy kis helyet, ami kedvesnek tűnt - beültünk, ő fröccsözött, én kávéztam. Mondta a pultos srác, hogy lesz egy legénybúcsú, szóval lehet hogy majd mennünk kell - aztán végül mi maradtunk legtovább. Ittam, fehér fröccsöt, furcsa volt eldobni a kontrollt - nem szoktam ilyet csinálni.
Aztán kijöttünk Keszire, kiscicáztunk, aludtunk egy nagyot, csináltam neki kávét, beszélgettünk, dohányoztunk, végül hazament. Nekem pedig eszembe jutottál...

Bereményi Géza verse: Eszembe jutottál

Elveszett pénz és eltévesztett,
Rosszkor kiejtett szó, a nem talált kulcsok,
Eszembe jutottál.

Botlás a járdán, hazugság,
Idétlen képek és az eső,
Amikor futni kell mert bassza meg
Nem hoztam magammal kabátot.
Eszembe jutottál.

Papírra írt, aztán kihúzott
Szavakban is ott van a baj, hogy
Eszembe jutottál.

Na és az éjjel, amikor fölkelnék,
De a takaró súlyos, nem enged,
Minden félbetörik,
És arra ébredni, hogy álmomban nevettem,
És nem emlékezni, hogy miért is nevettem,
Eszembe jutottál.

Esőkabát nélkül esőben
Megázni és káromkodni,
Bassza meg ez maradt belőled.
A tévesztések, járdai botlások,
Elveszett kulcsok, esőbeli futások,
Hogy megint nem hoztam
Magammal kabátot,
Eszembe jutottál.

Elveszett pénzem vagy, elvesztett kulcsom vagy,
Rosszkor kiejtett és sértő rossz szavam vagy.
Valami helyett most
Már megint, már megint
Eszembe jutottál.

Egy óriás kezében játék,
Ez vagyok én, hajlít és tördel,
Szétszakít, játszik.
Szétszakít, játszik.

Esték

Most mondjam, hogy a tegnapi napot ismét Buksival toltuk végig?
Szakdolgozat-nyomtatás után futottunk össze, hogy utána feljöjjön, utána lemenjünk, aztán azt este legnagyobb részében közösen gitározzunk/beszélgessünk (amit persze már megint megkaptam K-tól... :) )
Elég gondolkodósan telnek az estéim - mondjuk egy jelentős része átcsúszik éjszakába, de akkor csak több időm van gondolkodni - annyi mindent végig lehet gondolni, de annyira nem visz előre semmit.
Megittam fél üveg bort, de még csak meg sem éreztem, azon kívül, hogy most innék egy jó pohár vizet. Tudjátok, a tűz egy nagyon furcsa dolog, órákig lehet bámulni és merengni rajta.
Kíváncsi vagyok, mit hoz a mai nap. Addig zenehallgatás.

Vigyázz magadra!

Tegnap Kaszásdűlő megállónál volt dolgom Tamásékkal. Számtalanszor jártam arra az elmúlt években, de soha nem álltam meg.
Aztán az aluljáróban hirtelen kértem tőlük pár percet. Kisétáltam középen, odamentem a gesztenyefához, megsimogattam a törött márványtáblát, K. Z. és azt mondtam: "Vigyázz magadra!".
Lassan elsétáltam, ők nem kérdeztek, én nem mondtam semmit.

Tavasz és nadrágtartó

Na, az úgy van, hogy ma leégtem (csak egy picit :) ). Öt éve nem voltam napon, mit várok. De vicces :)

A másik, hogy jöttem hazafelé és egyszer-csak felnevettem. Elég rendesen.
Egyszerű: mondta, hogy ő öveket szokott ajándékozni.
Erre most kapott egy nadrágtartót...

Fideath meg más

Bementem ma a suliba, érdemes volt, mert egy órára mindenki lelépett, úgyhogy holnap hatkor kelek.
Ám mégis érdemes volt, mert utána felhívtam Buksit, hogy nincs/nem jön-e a városba, azt mondta, hogy egy óra múlva a Moszkván, mondom jó, sétálok egyet. Végigmentem a Királyhágó téren, a tetején van egy Fidesz székház, rajta egy "Köszönjük" tábla, a mellett pedig valaki végiglocsolta a falat vörös zománcfestékkel. Jót röhögtem.
Na, mentem tovább, a Turulszoborra majdnem felmásztam, aztán mégsem, csak álltam a napfényben és semmit-tettem. Lejjebb, a Déli pályaudvar felé láttam egy könyvesbolt kirakatában egy könyvet, itt egy link, a borító tőlem már 10/10 pontot kapott (meg akarom venni, hogy rögtön el is ajándékozzam [na jó, talán elolvasom :)]).
Na, séta tovább, Moszkva tér. Leültem, elvoltam, amikor rájöttem valamire.
Azt mondtam vasárnap, hogy "de minden rezdüléssel valami másra várva", pedig azt kellett volna mondanom: "de minden rezdüléssel valamit máshogy várva". Nem a politikai korrektség nevében, hanem azért, mert ezt akartam kifejezni vele.
Na, összefutottunk Buksival és megtaláltuk az új-kedvenc helyünket. Azóta nincs helyünk a Várban, mióta az Alkoholos Filcet elszarták. De most! Há-há! (csend-hatásszünet)
Szóval ha egy kicsit tovább sétálsz, van ott egy bolt. Illetve volt. Illetve még mindig ott van, csakhogy... szóval megyünk és nézzük, hogy milyen jó kis hely fog itt nyílni, vagy mi ez, vagy legalábbis mi a fasz van. Pató Pál úr - kávézó és bolt. WTF?
Bemegyünk. Furcsán nézünk. Odamegyek a pénztáros csajhoz, miszerint két kérdésem lenne: az a rész tényleg egy kávézó-e? Igen. És dohányzó? Igen. Odafordulok Buksihoz, nyertünk.
Beülünk, az egész olyan, mintha otthon lennél, fotelek, puffok, könyvek, kabátok, szekrények, amit akarsz, 150 forint és jó a kávé, hát fasza.
Na, aztán elég sokat beszélgettünk, elmondtam neki az elmúlt napok eseményeit, igazat adott abban, ami történt, adott egy kis bátorságot, mutatott néhány dolgot.
- És vajon az, hogy írtam azt a dalt... az szeretetből vagy ragaszkodásból született?
- Ragaszkodásból. Az nem szeretet, de fontos.
Talán ez a két mondat volt a legfontosabb.
Aztán elindultunk, ment az egyik csoporttársa kórusizéjére egyik csoporttársával, elkísértem. Hát eléggé megérte. Baromi sokat vártunk arra, hogy bejussunk, utána összesen négy kórusmű hangzott el, de eléggé kurvajó volt. Sosem hittem volna, hogy ilyet lehet. Hidegrázós. Teljesen statik népdalok, ilyesmi, na de hogy... amikor 30-40 lány énekel egyszerre, kiváló karmesterrel, az egy igen érdekes élmény.

Elhatároztam, hogy színházba és komolyzenei koncertekre fogok járni. De lehet, hogy csak hülye vagyok.

Gomez: See the World.

Megélések és cselekvések

Tegnap este porrá lett benne minden, amiben hittem.
Elhittem, hogy érzek, elhittem, hogy tudok, elhittem, hogy élek.

Rádöbbentem, hogy semmi vagyok. Nem érzek, nem tudok és nem élek.
Ez a rádöbbenés egy pillanat alatt rombolta le bennem az elmúlt évek ködből és porból épített várait - jól tette.

Elvesztettem valami értékeset, de nyertem olyas valamit, amit talán egyébként nem nyerhettem volna. Egy pillanatra tisztán láttam és ez az egyetlen pillanatnyi tisztán látás is már hatalmas dolog.

Rájöttem, hogy miben töltöttem az elmúlt éveimet. Rájöttem, hogy mit kell megtanulnom. Célokat tűztem ki magam elé, nagy célokat, melyeket be szeretnék teljesíteni. Talán elérhetetlenek, talán nem, nem tudom, de törni fogok rájuk.

 - Meg kell tanulnom hinni.
 - Meg kell tanulnom remélni.
 - Meg kell tanulnom szeretni.

Nem a szavakat, azokat inkább kidobom a kukába; végre, életemben először felnőttként, felelősséggel lenni mindenért, amit teszek és emelt fővel fogadni minden következményt.
Nehéz lesz, majdnem lehetetlen, de ahhoz, hogy megváltást reméljek, magamat kell megváltanom.

Tegnap sírni akartam. Azóta nem sírtam, hogy apám öngyilkos akart lenni. Le akartam tenni a fejemet az asztalra és zokogni.
Meg akartam verni apámat. Megígértem neki, hogy megteszem.
Nem lett volna jó.
Aztán azon töprengtem, hogy csak közlöm vele, hogy nem az apám.
Nem lett volna jó.
Hazafelé a buszon megfogalmazódott bennem, hogy meg fogom kérni apámat, hogy beszéljünk. Menjünk el valahova egy hétvégére és beszéljünk. Beszéljünk át mindent.

Miután öngyilkos akart lenni, gyűlölnöm kellett volna, de nem akartam, ezért inkább közönnyel fordultam felé. Azóta minden érzésemet a közöny váltotta fel. Tegnap otthon voltam, édesanyám megölelt; én egy idegent láttam.

Át akarom beszélni apámmal. Át akarok vele beszélni mindent.

Egy korábbi bejegyzésemben kérdeztem, hogy bízni fog-e még bennem valaha valaki.
Ezt nem kérdezem meg, mert mindig lesznek új emberek akik még nem ismernek.
Azt kérdezem meg, hogy bízni fogok-e még magamban valaha.

Kérem a jégcsákányomat.

A kis hercegnő

Kedvesem!

Az éjjel oly sok dologról beszéltünk, oly sok kérdést tettünk fel egymásnak, hogy egy igen-fontos kimaradt: írhatok-e Önnek levelet. Tudom; ha megkérdezném, mosolyogna s igent intene, ám mégis úgy láttam jónak, ha levelemet ezen csatorna segítségével juttatom el Önnek. Ne féljen a teljes publikusságtól; a megtörtént események a múltunk darabkái; arra valók, hogy elmerengjünk rajtuk, megfejtsük őket, okuljunk belőlük; nem pedig hogy felhánytorgassuk őket. Ha mégis úgy gondolja, hogy nem kívánja, hogy bárki, aki ismeri e helyet, olvashassa ezt a levelet, szóljon s intézkedem.
Tudja, amikor tisztáztuk helyzetünket, azt vártam magamtól, hogy megbántottságot, félelemet, haragot és szomorúságot - elhagyatottságot - fogok érezni, ám megleptem saját magamat; örömet éreztem s érzek. Arra számítottam, hogy érzéseim az édességétől megfosztott kisgyermek érzéseivel fognak vetekedni; ám ehelyett inkább valami olyasmit érzek, mint mikor a tanítvány - lopva - a mester legtitkosabb tanításainak mélyére lát s azt megérti, legalábbis megérteni gondolja. Volt olyan szerencsém, hogy beleláttam az Életbe; abba, amibe megunás és megszokás nélkül lehet - határokat nem nézve - időt és akaratot tenni - ezt magamban értem el, ám mégsem magamtól; a magból önmagában keletkezik az élet, mégis szüksége van a vízre s földre, s a későbbi fejlődéshez a napfényre. Így kacsintottam ki én is a csont-héjamból s tudtam meg, hogy van élet - s ott van Élet.
Az utaknak lehetősége a szétválás és az össze-találkozás; ez a Természet rendje; nem lehet ellene törni semmiképp. Nem bánkódom; nincs miért bánkódnom; nem vesztettem semmit.
Tudja - hisz mondtam már - ha két ember egy-ösvényre lép és felismeri a másikat, onnantól nincs elválás; nincs olyan fondorlat és nincs olyan vihar, ami két, összekulcsolt kezet egymástól szét-szakíthat. Tudom, hogy most más lesz az ösvényünk; akarom, hogy más legyen; a leckéket sorra kell tanulni.
Ám érzem, hogy ez az állapot nem végleges, útjaink még keresztezik egymást. Örülök Önnek, hogy van, örülök Önnek, hogy örül, örülök Önnek, hogy él.
Szóljon, mikor ismét az én kezemet kívánja fogni ebben a világban is. Éljen s érezze jól magát. Vannak világok, hol annyi kezet foghatunk mindnek örömet szerezve, amennyit csak kívánunk; ebben a világban e kezek száma csupán egy. Ne féljen attól, hogy elveszít valamit; ha mindent elveszít, Öné lesz a mindenség. Ne féljen elereszteni senki kezét; a kezek sötétben is újra összefonódnak.
Kérem engedje meg, hogy írjak Önnek, mikor eszembe jut. Leírhassam gondolataimat, érzéseimet, élményeimet. Írjon időnként Ön is nekem; bármit, miről úgy gondolja, hogy leírni érdemes.

Maradok híve:
Az (A)-Ki

Ui.: Hét hajszálat hagyott. Darabra sok, tincsnek kevés. Azért örülök, hogy a többit elvitte.

Awakenings

A péntek esti és szombat hajnali események egy kicsiny metszetéről szeretnék beszélni.
Több, egymástól független, ám mégis összefonódó esemény játszott fontos szerepet. Egytől egyig lelki vonatkozásúak, a cím is ennek tudható be (nézzétek meg a filmet, ha eddig kimaradt volna). Van benne gondolkodás, van benne ráébredés és van benne még több ráébredés.

Mi tesz egy kapcsolatot jó vagy rossz kapcsolattá?
Az együtt töltött idő, a külön töltött idő, a helyzetek, amiket átéltek, a helyzetek, amiket külön éltek, az erre történő reakciók. A másik ember megismerése vagy szemlélése, a tanulás.
Egy kapcsolat nem akkor jó, hogyha állandó. Akkor jó, ha egy folyamatos változás, egy folyamatos út, egy folyamatos játék. Nem hinném, hogy létezik állandó kapcsolat; aki erre vágyik, az a múltban fog létezni és nem a jelent élni és a jövőt látni, pedig azt hiszem ez vinné előre az embert mindenben.
Eddig a kapcsolatokat valami majdnem statikus dolognak képzeltem, amik vagy működnek, vagy nem. Nem ennyire egyszerűnek, de majdnem. Az a lényeg, hogy rájöttem, hogy egy kapcsolatban nem lehet "benne lenni", abban haladni kell, újabb és újabb kihívásokat és élményeket megtapasztalni. Vannak helyzetek, amikor a közelség és vannak, amikor a távolság tesz jobbá kapcsolatokat. Azt hiszem ez egy olyan dolog, amit az ember érez, akkor is, ha a távolság fájdalommal tölti el. De mindig minden megy tovább.
Ismeritek a kis hercegből a 21. fejezetet, a Róka történetét? Elég sokszor kaptam már az arcomba ahhoz, hogy ismerjem minden mozzanatát és elég összetett ahhoz, hogy mindig mondjon valami újat. Élnem kéne már vele egyszer. Lehet a felétől visszafelé rókamesét játszani, hogy aztán végig lehessen csinálni?
Egyszer szeretnék egy saját kis herceg kiadást csinálni, csak egy-két darabot.

Na, a másik, hogy már csak páran voltak lent a Hunniában, zenélgetés egy szál gitárral, semmi komoly. Felmentem a színpadra, elkértem a gitárt, Sz. a színpad szélén ült, én pedig elkezdtem játszani a dalt. Énekeltem, behunytam a szemem, kinyitottam, mosolyogtam, visszamosolygott, énekeltem, örültem, megszabadultam. Olyan gátakat romboltam le magamban az alatt a két-három perc alatt, amiknek a létezéséről sem tudtam. Olyan boldog és felszabadult voltam, mint még soha életemben. Látni, hogy más embereket is örömmel tölt el a te örömöd, fantasztikus élmény.
Rájöttem, hogy mit keresnek odafent az emberek, miért teszik azt, amit tesznek. Azt hiszem hogyha szívből zenélsz, azt az emberek érzik, és legyen bármi, amit csinálsz, veled fognak örülni. A boldogság egy új, eddig teljesen ismeretlen kapuja nyílt ki számomra.
Eddig is jó volt zenélgetni, magamnak, esetleg egy szűkebb körnek, de az, hogy úgy játszol el valamit, hogy az a szívednek egy darabkája, teljes mértékben magánügy... nos, ez az érzés nem fogható semmihez.

:)

Azt hiszem publikussá fogom tenni ezt a blogot. Nagyon sok érzés és élmény van benne, amiről a szűk kör úgy is tud, a nevek pedig úgyis csak rövidítések.
De ez még nem biztos.

Remény, lehetőség, esély

Vannak olyan állapotok, amikor hibázok. Azt hiszem ez az alap-állapot és innen lehet fejlődni.
Hibázni sokféleképpen lehet. Megtenni olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Nem megtenni olyan dolgokat, amiket kellett volna.

Az ember, ha elkövette a hibát, kérhet bocsánatot, ám, ha megbocsátást is nyer, a hiba elkövetettségén nem tud változtatni.
Olyan ez, mint egy régi seb.
A külső beforrott, ám a belsőben az ideg-, és izomrostok soha nem fognak tudni visszaállni úgy, ahogy voltak. A forradáspont mindig gyengébb és érzékenyebb marad, mint a többi rész.

Mégis; újra és újra, számolatlanul elkövetsz hibákat.
Kapsz egy új esélyt, újra elköveted. Ám egy idő után az esélyek elfogynak.
Meg kell tanulnod, hogy nincs mindig "még egy" esély.

Meg kell tanulnod a "késő" előtt tanulni.

Mindig későn tanulsz. Mindig az utolsó után. Hát most tanulj előtte.
A félelem csak azt jelzi, hogy van még, ami fontos.
Élj vele.

A Gi Tár

Csak úgy ültem az ágy szélén és pengetgettem.
Aztán már csak két húrt.
Aztán aztán hármat.
Aztán bele is fogtam egy negyedik hangot.
Aztán négy-negyedben játszottam tovább.
Aztán elkezdtem akkordokat játszani, először csak halkan.
Aztán egyre hangosabban.
Aztán jött még két akkord.
Aztán téptem a gitárt.
Aztán halkultam.
Aztán visszamentem az első két akkordra.
Aztán megint csak pengetgettem.
Aztán a végén még egyetlen-egy akkord.

Ha felveszem, írtok rá szöveget? :)

Színek

Álmodtam.

Kirándultunk valamerre, úgy emlékszem, hogy Erdély volt - életemben egyszer voltam ott, visszavágyom.
Egy oldalkocsis kerékpárra emlékeztetett a járművünk, de két repülőgép-hajtómű volt az oldalán, ezüstszínű furcsaság, küllős kerekekkel, azt hiszem négyen voltunk, édesanyámra kifejezetten emlékszem. Tavasz volt, naplemente tájékán kicsi földúton mentünk, úgy rémlik egyik oldalon völgy, másikon bozót volt. Egyszer csak volt egy kis keresztút - elsétáltunk rajta pár percet és kiértünk egy mezőre. A Nap épp akkor bukott alá a horizonton - ha beszélhetünk horizontról - két gyönyörű domb terült el előttünk.
Hatalmas és élénk volt a fény, az ég olyan narancsban játszott, hogy belevakult az ember szeme; ha jól emlékszem, hátunk mögött is csak liláig fakult ahogy a kis erdőre vetültek a sugarak. A domb, amin álltunk, zöldben játszott, lóherék és más, apró, zöld növények nőttek rajta végeláthatatlan sorokban. Mögötte a másik domb kaszáló volt, sárgállottak rajta a lekaszált búza tövei.
És az egész színes volt. Izzott.
Legtöbbször, ha álmodom, a színek fakók, minden elmosódott és a körvonalak kivehetetlenek - most minden éles volt és tündöklő.
Ahogy sütött a Nap - ahogy izzott az ég - ahogy zöldellt a mező - ahogy villogott a kaszáló... gyönyörű volt. :)

Igen-igen megkedveltem az álmodást. :)

Tükrök és félelem

7-es buszon zötykölődés közben kinéztem a balra haladó villamosra, elmosolyodtam és eszembe jutott egy Kányádi Sándor vers, amit elég rég olvastam, de most ideje. Így van:

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Szeretném végigélni a verset. Ismerem a hangulatát, a jelentését, a mondanóját. Ismerem. Nem megélem.
Ha az ember nem fél, akkor elfelejtette, hogy hogy kell; nincs igénye a félelemre és ezért elhatározás-alapon nem fél; vagy fél, csupán fél beismerni hogy fél s a félelem ezért a függöny mögött lapul?

Tudjátok, egy hónapja ismét elkezdtem álmodni. Szerintem 14-15 voltam amikor elkezdtek eltünedezni az álmaim, nem tudom, csak úgy ritkultak, aztán elmaradtak, aztán ha volt reggel valami a fejemben, akkor már kifejezetten örültem neki. Aztán most megint előjöttek. Semmi okos, semmi érdekes, de legalább vannak.
Újabb érdekesség, hogy tudom, hogy miért vannak.
Ha elolvassátok az előző bejegyzésemet (smiley-val együtt három sor :) ), akkor ti is tudni fogjátok.

Aztán van a másik. Az ember miért csak a hiányt képes értékelni? Furcsa.
Amikor nem vagyok beteg, fel sem tűnik. Amikor beteg vagyok akkor már megint beteg.
Amikor van mellettem valaki, fel sem tűnik. Aztán egy reggel megint úgy kelek, hogy jé, egyedül vagy, öreg.


Jól meg kéne fognom magam a saját hajamnál fogva és kiemelkedni a mocsárból, mint Münchhausen báró, leporolni magam, belenézni a tükörbe és azt mondani; igen, ez vagyok én.
Tiszta vagy koszos, jó vagy rossz: döntse el, aki megismer.

Who are you?
Horváth Zsombor.
What do you want?
Megtudni, ki az a Horváth Zsombor.

(Kössz Vorlonok és Árnyak, jó kör volt :) )

Amúgy ahogy sütött a nap délelőtt, úgy van most felhő és hideg.
És aludnom kéne, mert mindjárt eldőlök.
És minden félmondatot nehéz megfogalmazni.
És nem hiszem hogy túl összefüggően írnék.
Szóval majd-majd.

Az a furcsa...

...amikor hazafelé menet random énekelek random dolgokat.

De igazából nem is furcsa.
:)