Hullócsillag

Néhány napot Budakeszin töltöttem a családdal. Megnéztem a házat, amit édesanyámék vesznek (eddig csak kívülről láttam), zongoráztam, tervezgettem, nézelődtem.
Az elmúlt két napban este, lefekvés előtt kimentem a teraszra cigarettázni és néztem az eget. Mindkétszer láttam egy-egy hullócsillagot; eszembe jutott egy mese.
Tamás csinált olyat, hogy úgy írta a mesét, hogy nem is írta meg igazából, mégis úgy lett a teljes. Én is megpróbálkozom valami ilyesmivel, aztán remélem tetszeni fog.

A történet egy Gergő nevű fiúról szólna, akinek a kedvenc elfoglaltsága a hullócsillag-vadászat. Kisgyermek korától, mióta tudja, hogy mi az a hullócsillag és hogy kívánni kell, ha látunk egyet, keresi, kutatja őket, az eget fürkészi utánuk. Ám ha talál, nem kíván semmit - elteszi a kívánságát későbbre, hogy amikor már eleget összegyűjtött, az összes kívánságát egyszerre, megfontoltam 'költhesse el'. Gergő felcseperedik, iskolába jár, később egyetembe, barátai lesznek és kapcsolatai, munkát talál és elköltözik otthonról, megismerkedik egy kedves lánnyal, akivel később összeházasodik, gyermekei lesznek, Gergő öregedni kezd, már Gergő bácsinak hívják a kisgyermekek egy ideje, ám még mindig csak gyűjti és gyűjti a kívánságokat, aztán a hajába ősz szálak keverednek, az izmai gyengülni kezdenek, a háta meghajlik, s az évek alatti mosolygástól szeme szélén lévő szarkalábak is egyre csak sokasodnak, az unokái is nagyon szeretik, van három a fiától és egy a lányától, aztán Gergő a 70. születésnapjára díszes, faragott botot kap és mosolyogva nézi legnagyobb unokájának szalagavató-bálját...
Ha úgy vesszük, Gergőnek mintaélete van. Természetes, hogy a nehézségekről, problémákról, bajokról nem beszélek, mindenkinek vannak jobb-rosszabb szakaszai az életében, ám erről most egy kicsit - a mese kedvéért - ne vegyünk tudomást.
Gergőnek időnként az az érzése, hogy eljárt felette az idő és bizony kívánnia kéne, mert lassan nem lesz rá lehetősége; mégis esténként, ha az idő lehetővé teszi, kint ül a teraszon és az eget szemléli, és számolgat...
Aztán Gergő a halálos ágyán fekszik; egész ősz a haja, az arca beesett, lángrózsák égnek a hófehér bőrén. Felesége két éve halt meg, szélütést kapott. Gergő csak öreg. Nagyon öreg. Mellette ülnek gyermekei, akiknek hajukba már szintén beleharapott az ősz, a doktor éppen elteszi a sztetoszkópját.
A gyermekei nem mernek kérdezni semmit, Gergő nem akar; aki mindent tud, nincs szüksége arra, hogy bármit is megkérdezzen, csupán mosolyog; nem értik.
Közelebb inti gyermekeit és elmondja nekik a titkot, amit soha, senkivel nem osztott meg.
Mikor kisgyermek voltam, talán három éves, nagyapámmal sétáltunk a falunkban egy nyári este és egy hullócsillag szállt el előttünk. Felujjongva kérdeztem: "Papi, papi, mi volt az? Mi volt az?" - "Egy hullócsillag, gyermekem." - "Mi az a hullócsillag?" - "Egy olyan csillag, aminek meglazult a kötele, ami az égbolthoz köti, ezért leesett. Ha látsz egy hullócsillagot, kívánj valamit és ő teljesíti neked." - "Mit kívánjak?" - "Bármit. Amit csak akarsz."
Akkor rájöttem, hogy azt akarom, hogy még sokkal többet kívánhassak, ezért jól megjegyeztem magamban azt az egy hullócsillagot, amihez másnap csatlakozott még kettő, a következő nap egy sem, mert esett az eső, de utána megint egy és így tovább. Később persze megtudtam, hogy szó sincs égi kötéllazulásról, csupán egy meteor lép be a légkörünkbe és ég el, de mit sem számított a valóság a mese hatalma fölött... meg aztán mit számít, hogy kötél vagy nem kötél, emberek hisznek nagyobb badarságokban is... Így megmaradt nekem a hullócsillag-számolás. Esténként, ha tehettem, kiálltam az ég alá és vártam a hullócsillagokat. Egy, kettő, három, tizenegy... ez is egy jó este volt...
Aztán megismerkedtem édesanyátokkal, jöttetek ti, kicsit háttérbe szorultak a hullócsillagaim, de ha semmi mástól nem vette el az időmet, akkor kimentem és néztem őket. Hiába öregedtem meg, hiába mentek időnként nehezebben, időnként könnyebben a dolgok; a hullócsillagok örökké megmaradtak. Időnként nehéz volt megállni, hogy ne kívánjam el a hosszú idő alatt összegyűjtött csillagaimat... de most itt fekszem, ebben az ágyban, ahonnan többet nem fogok felkelni és büszke vagyok. Büszke vagyok, hogy soha nem kívántam semmit más erejéből. Akkor jöttem rá erre, amikor édesanyátok, az én szerelmem és feleségem meghalt. Az első estén felnéztem az égre és vártam a hullócsillagokat, majd - és ilyen nem történt velem soha korábban - levettem a szemem az égről, láthatólag minden ok nélkül. Levettem és eltöprengtem. Eltöprengtem, hogy mit ér annyi év gyűjteménye, ha még őmiatta sem használom fel. És akkor jöttem rá... mindent elértem, amit bármikor is el akartam érni. Az, hogy ő elment, a dolgok természetes rendje és természetes formája. Azóta elfelejtettem, hogy hányat számoltam meg addig és nem is számolok azóta egyet sem...
De apu... azóta is láttalak többször az eget nézni esténként... nézted az eget és mosolyogtál...
Látod? Amikor véresen komolyan vettem, sosem mosolyogtam... azóta mosolygok, ha látok egy hullócsillagot és köszönök, jó utat kívánok neki. Ha számolsz, szóval más dolgod van közben, nem tudod értékelni a szépségét. Ha önmagában nézed, anélkül, hogy bármi dolgod lenne vele, akkor az igazán gyönyörű.
A felnőtté lett gyermekei nézték az édesapjukat, Gergőt, ahogy mosolyog a mélyen ülő szemei mögül. Mosolyog, mert mindent elért az életben, amit valaha akart. Mosolyog, mert mindezt a saját erejéből és mások szeretetéből tette meg. Mosolyog, mert lassan homályosulnak, egybemosódnak előtte a szoba vonalai s közben még arra gondol: talán még alszik egyet, mielőtt útnak indul a hullócsillagai közé.