Az Élet változásai

Tavaly augusztusban kezdtem ezt a blogot, idén ez lesz a 20. bejegyzésem, tavaly 19 született. Kíváncsi vagyok, mennyit ér majd meg ez az év és mennyit érnek majd meg a következőek. Kíváncsi vagyok, hogy folytatni fogok-e írni ide, nektek-magamnak, mesélni-visszaemlékezni.
Azt hiszem a dolgok folyamatosan változnak, azt hiszem ez így van jól.
Időnként jó döntéseket hozunk, időnként rosszakat, időnként elveszítjük a gyeplőt s időnként gyeplőre sincs szükségünk ahhoz, hogy szilárdan üljünk a nyeregben.
Ha minden jól alakul, akkor néhány hét (hónap... :) ) múlva építkezni kezdek, Budakeszin egy kis faházat. Épp akkora, hogy egyedül kényelmesen, mással barátságosan el lehessen férni benne.
Eladtuk múlt hónapban a családi házat, ahol felnőttem, ahonnan időnként menekültem, de amikor elhagytam, immár nyolc hónapja, mégis szomorú voltam és mindig örömmel tértem vissza, ha csak egy-egy éjszakára is; megpihenni, lehajtani a fejem és örülni annak, hogy van egy pont, ahol mindig le fogom tudni hajtani a fejem.
Ezek a pontok azt hiszem hogy el-eltűnnek az ember életéből; helyeket, barátokat, ismerősöket vesztünk el a magunk számából és ez ellen nem sokat tehetünk; a Világ dolgai nagyobbak nálunk. Csupán állhatunk a ház előtt, napsütésben és játszhatunk a felhőkkel; eltüntethetjük őket hogy aztán újra előtüntessük... de ez csak játék.
Talán az egész élet játék, nem tudom. Kosztolányi úgy írja: 'Játékban élni mely valóra vált'. Talán így van. Soha nem hittem és nem is fogom (azt hiszem :) ), hogy az élet egy versenyfutás lenne a 'megszerezhető nyersanyagokért'. Sokkal inkább egy hatalmas homokozó, egy hatalmas játszótér, ahol minden kisgyermeknek csupán annyi a dolga, hogy a lehető legjobban szórakozzon; de azt hiszem ezt a kisgyermekek - köztük én is sokszor - elfelejtem és magam vagy más kárára vagyok ahelyett, hogy békésen körbeadnám a kislapátot és a kisvödröt a homokvárhoz.
Tegnap este Luccal ittunk egy sört, meghallgattuk a Misztrált, aztán ittunk még egy sört. Kacagtunk, beszélgettünk, sétáltunk, ismét Éva és Tamás voltunk, akik annyira szeretnek lenni; nem törődni a világ gondjaival, csak leülni a homokozó szélére és addig tervezgetni a homokvárat, amíg már ködbe vész a teteje, és ha egy szem sem kerül le belőle, hát annyi baj legyen, a lényeg, hogy beszéltünk róla, senkinek nem fáj semmije.
Bár tudnánk és tudnátok mindig és mindenhol gyermekek lenni és nem kéne azok sajnálkozni, hogy az égig tervezett homokvárból egyetlen szem sem épült meg; csupán örülni annak, hogy tudsz még gondolni az égig.
Számít az, drága barátaim, hogy mit szedtél össze életedben? Számít, hogy hány autót, hány házat, hány templomot fognak leírni a nevedről, amikor te meghalsz? Számít, hogy mennyi pénz lesz a számládon vagy a kincseskamrádban? Számít, hogy milyen ritka gyémántot és műkincset gyűjtöttél?
Itt fogod hagyni.
Amit magaddal tudsz vinni az semmi más, mint az életedben adott igaz ölelések. Nem a számuk, az megint csak gyűjtés marad. Az, hogy a halálod pillanatában vissza tudsz-e emlékezni egy olyanra, ami miatt azt fogod tudni mondani, hogy mindez megérte.
Feltehetitek a kérdést, jogosan. Nekem van-e ilyen. Rátok néznék, elmosolyodnék és azt felelném: 'Nem tudom. Ha majd ott leszek, megtudom.' És akkor majd az arcomra dermedt kifejezésből tudni fogjátok, hogy mi a válasz.
Életemben elrontottam nagyon sok dolgot. Olyan dolgokat, amiket nem lett volna szabad - vagy talán el szabad rontani bármit? Nos, ezt sem tudom, csak leírom, ami az eszembe jut. Hogy fáj-e? Igen. Hogy máshogy csinálnám-e? Igen. Hogy máshogy csinálhatom? Nem. Nem tudom megváltoztatni. Magamat? Igen. Magamat meg tudom. Igyekszem is.
Az Erdő szélére épülne, kéménnyel és kandallóval, kis tornáccal, ahova nyáron ki lehetne ülni kávézni-dohányozni-beszélgetni, eltölteni egy jó szót és egy jó estét.

Jóestét.