Húsz éves vagyok, de évek óta gondolkodom a témán. Mindig van egy új megvilágítás, egy új látószög, egy új kocka a filmszalagon.
Nos, néhány hónappal ezelőttig úgy gondoltam, nem lesz gyermekem soha.
Ám ne szaladjuk ennyire előre.
Tizenöt vagy tizenhat éves voltam, (de lehet, hogy tizennégy, nem akarom tudni) épp Karácsony volt. Apámat dobta a barátnője, akkor már jó hat-nyolc éve nem igazán volt anyám mellett. Természetesen kész volt, bepiált, amit csak lehet - a piáláson kívül örököltem pár "jó tulajdonságát" - ennek is most kell leesnie, bazdmeg. Szóval kész volt, valahogy lefeküdt aludni - ez volt 24-e este.
25-én reggel, hogy jól induljon a Karácsony, anyám ordítására ébredtem. (Miafasz effektus.) Lementem egy szál gatyában, ahogy voltam, anyám apámmal birkózik, még jó, hogy nem verekszenek. (Most mi van, kinek segítsek? Egyáltalán, mi a faszom ez?) Apád meg akarja szerezni a kocsikulcsokat és nekimenni az első fának.
Bazdmeg.
Ezt mégsem hagyjuk, segítsünk anyámnak.
(Intermezzo, családi drámajelenet, amit akarsz.)
Következő kép, hogy a gangon apám feje a hónom alatt és teljes erőmből ütöm - mert szeretem. Nem emlékszem, hogy volt-e hó, de mintha lett volna valamennyi. A lényeg, hogy apám megszerezte a kulcsot, átmászott az angolakna fölött a kerítés tövében és lelépett.
(Ismét filmszakadás.)
A következő, amire emlékszem, hogy a kanapén zokogok, azt hittem akkor láttam utoljára és hogy ezt most csúnyán elbasztam.
Aztán jött egy telefon, vagy csak simán hazaállított, nem emlékszem, függöny össze, vége a dráma első jelenetének.
Aranyos Karácsony volt, az biztos.
Emlékszem, hogy minden éjszaka 5-6 körül aludtam el, addig a (talán Kossuth) rádión hallgattam az "Éjszaka" című műsort, ahol a bemondóbácsi fél óránként vagy óránként bemondta, hogy "reméljük, hogy nincs már olyan hallgatónk, aki az előző bemondást is hallotta". Hátmég. Az összeset.
Voltak ott még aztán szép dolgok pár napig.
Amikor gyógyszert vett be (Xanaxot, egészeset, talán egy levéllel, talán egy dobozzal), ivott rá, amit akarsz, aztán egy almát nem bírt megenni, pedig erősen próbálkozott, de a gravitáció valahogy mindig győzött a reflexeivel szemben.
Aztán szépen rendbe jött, voltak női, aztán találkozott Hajnival, most elvannak, reméljük úgy is marad, mert legközelebb miattam fog a kórházban kikötni, és nem a detoxban, mint a saját hülyeségei miatt.
Nos, itt azt hihetnénk, szépen vége is mindennek. Apám szempontjából igen. Nem úgy az enyémből.
Az pedig úgy volt, hogy az Egyházzal már akkor sem ápoltam túl fényes kapcsolatot, ugye kamaszodtam, nem fűlött a fogam a templomba járáshoz, ilyesmi, de ez csak rátett egy lapáttal; azóta sem igazán tettem be a lábam templomba.
Valamikor ekkor fejlődött ki bennem az, hogy nekem nem lesz gyerekem és feleségem, mert ennek senkit nem kívánok kitenni - ehhez tudnotok kell, hogy nagypapa, apám apja is három "feleséget" tartott - apám bátyjának más az anyja, az ő bátyjának is (lehet, hogy hülyeséget beszélek, és nekik közös az édesanyjuk? Nem tudom, nem is érdekel...). Szóval a család férfi ágában van egy ilyen vonás. És ahogy pár éve Enikőnek kifejtettem egyszer: Ha a legkisebb esélye is van annak, hogy az én családom is így végzi, akkor inkább egyedül halok meg, mert abból nem kérek én sem.
Szóval megszűntem katolikus lenni, azt hiszem Istennel is megromlott a kapcsolatom, nem mintha akkor még létezett volna személyes-isten képem.
Ekkortájt is menekültem, először hippynek, aztán gothnak képzeltem magam, aztán varázslónak, aztán lettem Időutazó, Kisherceg, amit csak akarsz.
Ismét előre szaladtam, pedig vannak még fontos szálak, köztük ez, valahol a hippy-korszak végén; egy osztálykiránduláson elmentünk a Kőrösi Csoma Sándor Emlékparkba, ott vettem az első (és egyetlen, egyébként) buddhista könyvemet - Zen Buddhizmus és Pszichoanalízis, lényegében egy előadássorozat. Nagy hatással volt rám, elkezdtem a buddhizmus felé kacsintgatni, bár a szemem szűk volt ahhoz, hogy kilássak rajta, így lett a buddhizmusból később mágia iránti szeretet - mind a kettő eléggé misztikusnak és "logikátlannak" tűnt.
Szóval jött a mágia, összefonódott a goth szubkultúrával, ilyesmikkel.
Valamikor ekkor vesztettem el magamat (erről majd közlök egy Luccal közös írást), akit azóta is keresek és csak részekben találtam meg:
Én önmagamat keresem:
egyetlen lesz, ki nem talál.
Én keresem az életem:
életem egyetlen halál.
Én keresem halálomat
és életem majd megtalál.
/W.S./Ebből jöttek a kilábalások, bele-lábalások, 2008-09 környékén az Időutazó, a legnagyobb szerep. Nem én alakítottam, alakult az magától, lehet, hogy a karmám az. Az egész úgy indult, hogy Zsuzsától kaptam egy öltönyt. A fiáé volt, ő kinőtte, megkaptam én. Rendesen; nadrág, mellény, zakó.
Egy fél évig bent rohadt a szekrényben, aztán egy szeptember elsejére felvettem. Aztán le sem akartam venni többet. Kalap, cipő, sétapálca, táska, frakk, zsakett, ilyesmi, a turkáló olcsó. Amit akarsz.
Marha kényelmes (volt), el lehet benne bújni az egész világ elől, senki nem nézi a belsőt, nem akar megismerni, ha ott a külső, ami olyan kurva izgalmas.
Lucc egyik könyve jut róla eszembe, amikor a srác belekerül a tarot világába, ahol a bolond vezeti körbe, ott találkoznak a harcossal (nem harcos? Nem értek a tarothoz), aki hatalmas, csörgő vas-páncélban érkezik. A bolond megkongatja a páncélt, felemeli a rostélyt, s lám, belül nincs semmi. Az egész lelkéből páncélt növesztett magára.
Nos, valahogy én is így voltam. Növesztettem magam köré a szövet-páncélomat, a kiegészítőket, olajoztam, toldoztam, foldoztam, hogy szebben nyikorogjon, és tök jól megvoltam azzal, hogy nekem soha nem lesz senkim.
Aztán persze mindig volt, egy hónapra (jellemzően egy hónap. Annál tovább nem nagyon bírta senki sem), aztán amikor repültem, néztem, hogy mindenki hülye? Nem, kedves, csak te vagy az...
A szellemi vakság egy olyan állapot, amiben nem tudod magadról, hogy te vagy a vak.
És így ment ez egy darabig, váltogatva, sértve és sértődve, egyre lejjebb a verem aljába, de a veremnek van egy olyan jó tulajdonsága, hogy feneketlen. Vigyázni kéne vele.
Aztán valamikor elkezdett változni a "nem akarok feleséget, nem akarok gyereket" állapot. Nem egyik napról a másikra, hosszú folyamat ez. Két-három éve kezdődött Enikővel való beszélgetéseink alkalmával (te is jól eltűntél, hallod-e!), és persze folytatódott, az első "komoly" kapcsolaton át, a formálódás még ma is tart.
Ha most megkérdeznél, hogy szeretnék-e gyermeket, nem tudom, mit válaszolnék.
Szeretni szeretnék, megválni a múlt hibáitól. Írtam: Enikő indított el. Tudjátok, mit mondott? Ha nekem sikerül, akkor kijavítom a görbe vonalat; megszűnik a családi "átok".
És ha képes lennék megtörni az átkot (mely a saját vakságom) és még képes lennék szeretni, őszintén, nos, akkor szeretnék gyermeket.
Kérdés, van-e még út a fény felé fordulva?
Kérdés, ki tudok-e még mászni a veremből?
Kérdés, megbízik-e bennem még valaha valaki?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése