Fagylalt

Ma écsanyám megkért, hogy menjek le vele vásárolni.
Az egész úgy indult, hogy betett egy borítékba három csekket és negyven ezer forintot, hogy megy és befizeti. Aztán nem találta, kétsége esett, a sírás határán jött haza.
Megtalálta, jajjdehülyevagyok, hátittvan, nyugodjunkmeg.
Megölelgettem, hoztam neki egy pohár vizet, leültettem, nyugi, nincs semmi baj, megvan.
De nem fizettem be és vásárolni sem mentem le.
Nem baj, majd lemegyek veled.

Aztán beszélgettünk mindenféléről. Ma vállalt egy plusz óra vasalást, elhatározta, hogy vesz abból a pénzből diófagyit.

Lementünk vásárolni, jött egy mócártkugli-fagyival.
Nem diót akartál?
Nincs dió.
Ejnye. Mócártkugli? Gyümölcs nincs?
Nem szeretem. Ez volt a legjobb. Megnézzük, hogy milyenek vannak?
Nézzük.

Barackos-túrós, máffinos, ilyesmi. Tényleg semmi jó.

Tudod mit? Akkor vásárlás után átmegyünk a Stadtba és veszünk egy fagyit. Biztos lesz dió.
Úgysem lesz... nem szokott lenni.
De, most szerencsénk lesz.

Ebben maradtunk. Amikor elindultunk, félve kérdezte meg:
Menjünk egyenesen haza, vagy még megnézzük, hogy van-e fagyi?
Menjünk, nézzük meg.

Úgy is lett.
Bementünk, fagyipult, a dióból csak egy-két gombócnyi hiányzott.
Júúúúj, két gombóc diófagyit kérek!
Hölgy a húgod? - kérdezte mosolyogva a Főnök.
Ha azt vesszük, hogy apám - saját bevallása szerint ma 22 - akkor húgom, nővérem, valahogy így.
Fizetett, megköszönte a bókot.


Tudod, nincsenek felnőttek, csak nagyra nőtt gyerekek.
Micsoda?
Nincsenek felnőttek, csak nagyra nőtt gyerekek.
Nagyra nőtt? - kérdezett vissza mosolyogva.


Ennyiben maradtunk.