Na, ez egy fantasztikus nap volt.
Tegnap megbeszéltem Endrével, hogy megmutat néhány dolgot, tanulunk egy kicsit, aztán annyi. Ebből addig a pontig nem lett volna semmi baj, amíg Laja meg nem kérdezte, hogy mi lenne, ha ma beállítana. Mondom neki, hogy felesleges, tanulni fogunk. De ő jön. (Menj anyádba inkább.) Gyere, ha annyira akarsz.
Szia Endre, te most átmész anyádékhoz kajálni, utána mosodába, utána megint kajálsz, berúgsz, kijózanodsz, telefont töltetsz, megint kajálsz, felszállsz a 6-ra, elmész a Moszkvára, 61-es, Móricz, vissza, utána még veszel egy doboz cigarettát, de olyat, amit csak Delhiben lehet kapni, viszont a kulcsot viszed magaddal.
Miért?
Mert jön a Lajos.
Óbazdmeg.
Endre elmegy, viszi a kulcsot. Telefon a táskába, fejhallgató fejre, hívj és csöngess, lehet próbálkozni a bejutással úgy, hogy ha véletlen meg is hallom (azért nem olyan hangos az a zene) akkor sem foglak tudni beengedni.
Kapom az infót negyed négy felé: vegyem le a fülest. Oké.
Rövid csöngő, Endre megjött.
Ordítozás a folyosóról. Miafasz.
Lajos feje vörös, nem csodálom, egy órát ücsörgött odakint, de hát az ő baja, Endrét fel sem hívta.
Nincs magyarázkodás. Lajos kérdez, én válaszolok. Nem kérdezek, csak válaszolok. Gyűjtök. Raktározok.
Aztán tíz percenként a fejéhez vágom az elmúlt tíz perc hibáit.
Faszba az egésszel, utálok hentes lenni - ő ezt szúrta el, én mást, csak most ő van soron.
Időnként sasszé, időnként hárítás, időnként megtörés, eléggé felváltva és mégis pontosan.
Bekapcsolom Nihylt a beszélgetésbe, Skypeon, a háttérben, hadd hallgassa.
Én vagyok a szája.
"Árpád mennyit fizetett neked ezért?"
"Akkor köszönjük szépen Lajos munkáját."
Később Nihyl is bekapcsolódott, tisztázva, örülve-nem örülve, nem igazán érdekelt.
Hétfőtől nála.
Kifelé Lajos "nincssemmibajmegértem", de azért köszönni baszott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése