Megélések és cselekvések

Tegnap este porrá lett benne minden, amiben hittem.
Elhittem, hogy érzek, elhittem, hogy tudok, elhittem, hogy élek.

Rádöbbentem, hogy semmi vagyok. Nem érzek, nem tudok és nem élek.
Ez a rádöbbenés egy pillanat alatt rombolta le bennem az elmúlt évek ködből és porból épített várait - jól tette.

Elvesztettem valami értékeset, de nyertem olyas valamit, amit talán egyébként nem nyerhettem volna. Egy pillanatra tisztán láttam és ez az egyetlen pillanatnyi tisztán látás is már hatalmas dolog.

Rájöttem, hogy miben töltöttem az elmúlt éveimet. Rájöttem, hogy mit kell megtanulnom. Célokat tűztem ki magam elé, nagy célokat, melyeket be szeretnék teljesíteni. Talán elérhetetlenek, talán nem, nem tudom, de törni fogok rájuk.

 - Meg kell tanulnom hinni.
 - Meg kell tanulnom remélni.
 - Meg kell tanulnom szeretni.

Nem a szavakat, azokat inkább kidobom a kukába; végre, életemben először felnőttként, felelősséggel lenni mindenért, amit teszek és emelt fővel fogadni minden következményt.
Nehéz lesz, majdnem lehetetlen, de ahhoz, hogy megváltást reméljek, magamat kell megváltanom.

Tegnap sírni akartam. Azóta nem sírtam, hogy apám öngyilkos akart lenni. Le akartam tenni a fejemet az asztalra és zokogni.
Meg akartam verni apámat. Megígértem neki, hogy megteszem.
Nem lett volna jó.
Aztán azon töprengtem, hogy csak közlöm vele, hogy nem az apám.
Nem lett volna jó.
Hazafelé a buszon megfogalmazódott bennem, hogy meg fogom kérni apámat, hogy beszéljünk. Menjünk el valahova egy hétvégére és beszéljünk. Beszéljünk át mindent.

Miután öngyilkos akart lenni, gyűlölnöm kellett volna, de nem akartam, ezért inkább közönnyel fordultam felé. Azóta minden érzésemet a közöny váltotta fel. Tegnap otthon voltam, édesanyám megölelt; én egy idegent láttam.

Át akarom beszélni apámmal. Át akarok vele beszélni mindent.

Egy korábbi bejegyzésemben kérdeztem, hogy bízni fog-e még bennem valaha valaki.
Ezt nem kérdezem meg, mert mindig lesznek új emberek akik még nem ismernek.
Azt kérdezem meg, hogy bízni fogok-e még magamban valaha.

Kérem a jégcsákányomat.

A kis hercegnő

Kedvesem!

Az éjjel oly sok dologról beszéltünk, oly sok kérdést tettünk fel egymásnak, hogy egy igen-fontos kimaradt: írhatok-e Önnek levelet. Tudom; ha megkérdezném, mosolyogna s igent intene, ám mégis úgy láttam jónak, ha levelemet ezen csatorna segítségével juttatom el Önnek. Ne féljen a teljes publikusságtól; a megtörtént események a múltunk darabkái; arra valók, hogy elmerengjünk rajtuk, megfejtsük őket, okuljunk belőlük; nem pedig hogy felhánytorgassuk őket. Ha mégis úgy gondolja, hogy nem kívánja, hogy bárki, aki ismeri e helyet, olvashassa ezt a levelet, szóljon s intézkedem.
Tudja, amikor tisztáztuk helyzetünket, azt vártam magamtól, hogy megbántottságot, félelemet, haragot és szomorúságot - elhagyatottságot - fogok érezni, ám megleptem saját magamat; örömet éreztem s érzek. Arra számítottam, hogy érzéseim az édességétől megfosztott kisgyermek érzéseivel fognak vetekedni; ám ehelyett inkább valami olyasmit érzek, mint mikor a tanítvány - lopva - a mester legtitkosabb tanításainak mélyére lát s azt megérti, legalábbis megérteni gondolja. Volt olyan szerencsém, hogy beleláttam az Életbe; abba, amibe megunás és megszokás nélkül lehet - határokat nem nézve - időt és akaratot tenni - ezt magamban értem el, ám mégsem magamtól; a magból önmagában keletkezik az élet, mégis szüksége van a vízre s földre, s a későbbi fejlődéshez a napfényre. Így kacsintottam ki én is a csont-héjamból s tudtam meg, hogy van élet - s ott van Élet.
Az utaknak lehetősége a szétválás és az össze-találkozás; ez a Természet rendje; nem lehet ellene törni semmiképp. Nem bánkódom; nincs miért bánkódnom; nem vesztettem semmit.
Tudja - hisz mondtam már - ha két ember egy-ösvényre lép és felismeri a másikat, onnantól nincs elválás; nincs olyan fondorlat és nincs olyan vihar, ami két, összekulcsolt kezet egymástól szét-szakíthat. Tudom, hogy most más lesz az ösvényünk; akarom, hogy más legyen; a leckéket sorra kell tanulni.
Ám érzem, hogy ez az állapot nem végleges, útjaink még keresztezik egymást. Örülök Önnek, hogy van, örülök Önnek, hogy örül, örülök Önnek, hogy él.
Szóljon, mikor ismét az én kezemet kívánja fogni ebben a világban is. Éljen s érezze jól magát. Vannak világok, hol annyi kezet foghatunk mindnek örömet szerezve, amennyit csak kívánunk; ebben a világban e kezek száma csupán egy. Ne féljen attól, hogy elveszít valamit; ha mindent elveszít, Öné lesz a mindenség. Ne féljen elereszteni senki kezét; a kezek sötétben is újra összefonódnak.
Kérem engedje meg, hogy írjak Önnek, mikor eszembe jut. Leírhassam gondolataimat, érzéseimet, élményeimet. Írjon időnként Ön is nekem; bármit, miről úgy gondolja, hogy leírni érdemes.

Maradok híve:
Az (A)-Ki

Ui.: Hét hajszálat hagyott. Darabra sok, tincsnek kevés. Azért örülök, hogy a többit elvitte.

Awakenings

A péntek esti és szombat hajnali események egy kicsiny metszetéről szeretnék beszélni.
Több, egymástól független, ám mégis összefonódó esemény játszott fontos szerepet. Egytől egyig lelki vonatkozásúak, a cím is ennek tudható be (nézzétek meg a filmet, ha eddig kimaradt volna). Van benne gondolkodás, van benne ráébredés és van benne még több ráébredés.

Mi tesz egy kapcsolatot jó vagy rossz kapcsolattá?
Az együtt töltött idő, a külön töltött idő, a helyzetek, amiket átéltek, a helyzetek, amiket külön éltek, az erre történő reakciók. A másik ember megismerése vagy szemlélése, a tanulás.
Egy kapcsolat nem akkor jó, hogyha állandó. Akkor jó, ha egy folyamatos változás, egy folyamatos út, egy folyamatos játék. Nem hinném, hogy létezik állandó kapcsolat; aki erre vágyik, az a múltban fog létezni és nem a jelent élni és a jövőt látni, pedig azt hiszem ez vinné előre az embert mindenben.
Eddig a kapcsolatokat valami majdnem statikus dolognak képzeltem, amik vagy működnek, vagy nem. Nem ennyire egyszerűnek, de majdnem. Az a lényeg, hogy rájöttem, hogy egy kapcsolatban nem lehet "benne lenni", abban haladni kell, újabb és újabb kihívásokat és élményeket megtapasztalni. Vannak helyzetek, amikor a közelség és vannak, amikor a távolság tesz jobbá kapcsolatokat. Azt hiszem ez egy olyan dolog, amit az ember érez, akkor is, ha a távolság fájdalommal tölti el. De mindig minden megy tovább.
Ismeritek a kis hercegből a 21. fejezetet, a Róka történetét? Elég sokszor kaptam már az arcomba ahhoz, hogy ismerjem minden mozzanatát és elég összetett ahhoz, hogy mindig mondjon valami újat. Élnem kéne már vele egyszer. Lehet a felétől visszafelé rókamesét játszani, hogy aztán végig lehessen csinálni?
Egyszer szeretnék egy saját kis herceg kiadást csinálni, csak egy-két darabot.

Na, a másik, hogy már csak páran voltak lent a Hunniában, zenélgetés egy szál gitárral, semmi komoly. Felmentem a színpadra, elkértem a gitárt, Sz. a színpad szélén ült, én pedig elkezdtem játszani a dalt. Énekeltem, behunytam a szemem, kinyitottam, mosolyogtam, visszamosolygott, énekeltem, örültem, megszabadultam. Olyan gátakat romboltam le magamban az alatt a két-három perc alatt, amiknek a létezéséről sem tudtam. Olyan boldog és felszabadult voltam, mint még soha életemben. Látni, hogy más embereket is örömmel tölt el a te örömöd, fantasztikus élmény.
Rájöttem, hogy mit keresnek odafent az emberek, miért teszik azt, amit tesznek. Azt hiszem hogyha szívből zenélsz, azt az emberek érzik, és legyen bármi, amit csinálsz, veled fognak örülni. A boldogság egy új, eddig teljesen ismeretlen kapuja nyílt ki számomra.
Eddig is jó volt zenélgetni, magamnak, esetleg egy szűkebb körnek, de az, hogy úgy játszol el valamit, hogy az a szívednek egy darabkája, teljes mértékben magánügy... nos, ez az érzés nem fogható semmihez.

:)

Azt hiszem publikussá fogom tenni ezt a blogot. Nagyon sok érzés és élmény van benne, amiről a szűk kör úgy is tud, a nevek pedig úgyis csak rövidítések.
De ez még nem biztos.

Remény, lehetőség, esély

Vannak olyan állapotok, amikor hibázok. Azt hiszem ez az alap-állapot és innen lehet fejlődni.
Hibázni sokféleképpen lehet. Megtenni olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Nem megtenni olyan dolgokat, amiket kellett volna.

Az ember, ha elkövette a hibát, kérhet bocsánatot, ám, ha megbocsátást is nyer, a hiba elkövetettségén nem tud változtatni.
Olyan ez, mint egy régi seb.
A külső beforrott, ám a belsőben az ideg-, és izomrostok soha nem fognak tudni visszaállni úgy, ahogy voltak. A forradáspont mindig gyengébb és érzékenyebb marad, mint a többi rész.

Mégis; újra és újra, számolatlanul elkövetsz hibákat.
Kapsz egy új esélyt, újra elköveted. Ám egy idő után az esélyek elfogynak.
Meg kell tanulnod, hogy nincs mindig "még egy" esély.

Meg kell tanulnod a "késő" előtt tanulni.

Mindig későn tanulsz. Mindig az utolsó után. Hát most tanulj előtte.
A félelem csak azt jelzi, hogy van még, ami fontos.
Élj vele.

A Gi Tár

Csak úgy ültem az ágy szélén és pengetgettem.
Aztán már csak két húrt.
Aztán aztán hármat.
Aztán bele is fogtam egy negyedik hangot.
Aztán négy-negyedben játszottam tovább.
Aztán elkezdtem akkordokat játszani, először csak halkan.
Aztán egyre hangosabban.
Aztán jött még két akkord.
Aztán téptem a gitárt.
Aztán halkultam.
Aztán visszamentem az első két akkordra.
Aztán megint csak pengetgettem.
Aztán a végén még egyetlen-egy akkord.

Ha felveszem, írtok rá szöveget? :)

Színek

Álmodtam.

Kirándultunk valamerre, úgy emlékszem, hogy Erdély volt - életemben egyszer voltam ott, visszavágyom.
Egy oldalkocsis kerékpárra emlékeztetett a járművünk, de két repülőgép-hajtómű volt az oldalán, ezüstszínű furcsaság, küllős kerekekkel, azt hiszem négyen voltunk, édesanyámra kifejezetten emlékszem. Tavasz volt, naplemente tájékán kicsi földúton mentünk, úgy rémlik egyik oldalon völgy, másikon bozót volt. Egyszer csak volt egy kis keresztút - elsétáltunk rajta pár percet és kiértünk egy mezőre. A Nap épp akkor bukott alá a horizonton - ha beszélhetünk horizontról - két gyönyörű domb terült el előttünk.
Hatalmas és élénk volt a fény, az ég olyan narancsban játszott, hogy belevakult az ember szeme; ha jól emlékszem, hátunk mögött is csak liláig fakult ahogy a kis erdőre vetültek a sugarak. A domb, amin álltunk, zöldben játszott, lóherék és más, apró, zöld növények nőttek rajta végeláthatatlan sorokban. Mögötte a másik domb kaszáló volt, sárgállottak rajta a lekaszált búza tövei.
És az egész színes volt. Izzott.
Legtöbbször, ha álmodom, a színek fakók, minden elmosódott és a körvonalak kivehetetlenek - most minden éles volt és tündöklő.
Ahogy sütött a Nap - ahogy izzott az ég - ahogy zöldellt a mező - ahogy villogott a kaszáló... gyönyörű volt. :)

Igen-igen megkedveltem az álmodást. :)

Tükrök és félelem

7-es buszon zötykölődés közben kinéztem a balra haladó villamosra, elmosolyodtam és eszembe jutott egy Kányádi Sándor vers, amit elég rég olvastam, de most ideje. Így van:

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Szeretném végigélni a verset. Ismerem a hangulatát, a jelentését, a mondanóját. Ismerem. Nem megélem.
Ha az ember nem fél, akkor elfelejtette, hogy hogy kell; nincs igénye a félelemre és ezért elhatározás-alapon nem fél; vagy fél, csupán fél beismerni hogy fél s a félelem ezért a függöny mögött lapul?

Tudjátok, egy hónapja ismét elkezdtem álmodni. Szerintem 14-15 voltam amikor elkezdtek eltünedezni az álmaim, nem tudom, csak úgy ritkultak, aztán elmaradtak, aztán ha volt reggel valami a fejemben, akkor már kifejezetten örültem neki. Aztán most megint előjöttek. Semmi okos, semmi érdekes, de legalább vannak.
Újabb érdekesség, hogy tudom, hogy miért vannak.
Ha elolvassátok az előző bejegyzésemet (smiley-val együtt három sor :) ), akkor ti is tudni fogjátok.

Aztán van a másik. Az ember miért csak a hiányt képes értékelni? Furcsa.
Amikor nem vagyok beteg, fel sem tűnik. Amikor beteg vagyok akkor már megint beteg.
Amikor van mellettem valaki, fel sem tűnik. Aztán egy reggel megint úgy kelek, hogy jé, egyedül vagy, öreg.


Jól meg kéne fognom magam a saját hajamnál fogva és kiemelkedni a mocsárból, mint Münchhausen báró, leporolni magam, belenézni a tükörbe és azt mondani; igen, ez vagyok én.
Tiszta vagy koszos, jó vagy rossz: döntse el, aki megismer.

Who are you?
Horváth Zsombor.
What do you want?
Megtudni, ki az a Horváth Zsombor.

(Kössz Vorlonok és Árnyak, jó kör volt :) )

Amúgy ahogy sütött a nap délelőtt, úgy van most felhő és hideg.
És aludnom kéne, mert mindjárt eldőlök.
És minden félmondatot nehéz megfogalmazni.
És nem hiszem hogy túl összefüggően írnék.
Szóval majd-majd.