Napok romjai

Olvassátok el a könyvet, «A főkomornyik szabadsága» címmel.

A tegnapi napomról és az azt övező eseményekről szeretnék beszélni.
Úgy alakul, hogy elköltözöm otthonról. Az egész még pár éve indult, amikor elkezdett - nem hiszem, hogy beforrni, de valami ilyesmit tenni - a fejem lágya.
Költözzünk el otthonról. Ahhoz kell pénz, kell egy hely. Nos, mostanra realizálódott egy ilyesmi. Először hívtak Angyalkáék, egy baráti társaság, nem rossz, nem rossz, de szeptember 1-ig nem lett rá pénzem, de közben már ott voltak Tamásék, hogy mennének négyen, menjek velük. És igen. Öten megyünk a XX. kerületbe, az Erzsébet térre. Könyvet írunk és esőt iszunk.
A napokban letettük a foglalót, megcsináltunk mindent, ami kell, 1-től ott fogunk lakni.

Hogyan mondjam el édesanyámnak? Már egy ideje pedzegetem neki, de sosem komolyan, a realitás hiányában. Ám most valósággá vált.
Tegnap találtam rá alkalmat. Kimentem a teraszra rágyújtani és megkérdeztem, hogy ráér-e egy percre.
Nem is én beszéltem, hanem a tudattalanom, mire az «első szekrény» is észbe kapott, már el is mondtam mindent. Nem akadt ki, nem esett kétségbe, megnyíltunk egymásnak. Azt mondta, sajnálja, hogy soha nem volt rám ideje. Azt mondtam neki, hogyha visszamehetnénk húsz évet és választhatnék magamnak édesanyát, akkor is őt választanám.
Kérdezte, hogy miért költözöm el. Azért, mert a világ elfordult a valóságtól, az ál-szépség és a pénz irányába, de mi könyvet fogunk írni, hogy az a néhány ember, aki képes még a valódi szép befogadására és a valóságba-ébredésre, megtehesse ezt.
- De azért majd nézz haza időnként.
- Ne aggódj, nem tűnök el.
- Vasárnaponként várlak ebédre.
- Tekintsem meghívásnak?
- Vedd annak.
Szeretem édesanyámat. Megszült, felnevelt, etetett, mosott rám, takarított utánam, ápolt, ha beteg voltam, megbeszéltük, ha összetörték a szívemet, mindig volt egy jó szava hozzám, ha kellett. Akkor volt ott, amikor segítségre volt szükségem. Éveket áldozott rám az életéből.
Jó pár évvel ezelőtt nagybátyám jóvoltából kijutottunk Görögországba, a Thessaloniki félsziget egyik kis csücskére, Sarti-ba. Gyönyörű hét volt.
Hazafelé édesanyám sírva fakadt. Mi a baj? Nem tudom, hogy látom-e még a tengert. Ígérem, ha nagy leszek, elviszlek a tengerre. Köszönöm.
Tegnap mondtam neki, hogy a tengert még nem felejtettem el, remélem ő is úgy készült. Erre sírva fakadt. Erre én is sírva fakadtam. Ott álltunk a teraszon és egymást ölelve zokogtunk.

Szeretem édesanyámat.
Köszönöm.