Hullócsillag

Néhány napot Budakeszin töltöttem a családdal. Megnéztem a házat, amit édesanyámék vesznek (eddig csak kívülről láttam), zongoráztam, tervezgettem, nézelődtem.
Az elmúlt két napban este, lefekvés előtt kimentem a teraszra cigarettázni és néztem az eget. Mindkétszer láttam egy-egy hullócsillagot; eszembe jutott egy mese.
Tamás csinált olyat, hogy úgy írta a mesét, hogy nem is írta meg igazából, mégis úgy lett a teljes. Én is megpróbálkozom valami ilyesmivel, aztán remélem tetszeni fog.

A történet egy Gergő nevű fiúról szólna, akinek a kedvenc elfoglaltsága a hullócsillag-vadászat. Kisgyermek korától, mióta tudja, hogy mi az a hullócsillag és hogy kívánni kell, ha látunk egyet, keresi, kutatja őket, az eget fürkészi utánuk. Ám ha talál, nem kíván semmit - elteszi a kívánságát későbbre, hogy amikor már eleget összegyűjtött, az összes kívánságát egyszerre, megfontoltam 'költhesse el'. Gergő felcseperedik, iskolába jár, később egyetembe, barátai lesznek és kapcsolatai, munkát talál és elköltözik otthonról, megismerkedik egy kedves lánnyal, akivel később összeházasodik, gyermekei lesznek, Gergő öregedni kezd, már Gergő bácsinak hívják a kisgyermekek egy ideje, ám még mindig csak gyűjti és gyűjti a kívánságokat, aztán a hajába ősz szálak keverednek, az izmai gyengülni kezdenek, a háta meghajlik, s az évek alatti mosolygástól szeme szélén lévő szarkalábak is egyre csak sokasodnak, az unokái is nagyon szeretik, van három a fiától és egy a lányától, aztán Gergő a 70. születésnapjára díszes, faragott botot kap és mosolyogva nézi legnagyobb unokájának szalagavató-bálját...
Ha úgy vesszük, Gergőnek mintaélete van. Természetes, hogy a nehézségekről, problémákról, bajokról nem beszélek, mindenkinek vannak jobb-rosszabb szakaszai az életében, ám erről most egy kicsit - a mese kedvéért - ne vegyünk tudomást.
Gergőnek időnként az az érzése, hogy eljárt felette az idő és bizony kívánnia kéne, mert lassan nem lesz rá lehetősége; mégis esténként, ha az idő lehetővé teszi, kint ül a teraszon és az eget szemléli, és számolgat...
Aztán Gergő a halálos ágyán fekszik; egész ősz a haja, az arca beesett, lángrózsák égnek a hófehér bőrén. Felesége két éve halt meg, szélütést kapott. Gergő csak öreg. Nagyon öreg. Mellette ülnek gyermekei, akiknek hajukba már szintén beleharapott az ősz, a doktor éppen elteszi a sztetoszkópját.
A gyermekei nem mernek kérdezni semmit, Gergő nem akar; aki mindent tud, nincs szüksége arra, hogy bármit is megkérdezzen, csupán mosolyog; nem értik.
Közelebb inti gyermekeit és elmondja nekik a titkot, amit soha, senkivel nem osztott meg.
Mikor kisgyermek voltam, talán három éves, nagyapámmal sétáltunk a falunkban egy nyári este és egy hullócsillag szállt el előttünk. Felujjongva kérdeztem: "Papi, papi, mi volt az? Mi volt az?" - "Egy hullócsillag, gyermekem." - "Mi az a hullócsillag?" - "Egy olyan csillag, aminek meglazult a kötele, ami az égbolthoz köti, ezért leesett. Ha látsz egy hullócsillagot, kívánj valamit és ő teljesíti neked." - "Mit kívánjak?" - "Bármit. Amit csak akarsz."
Akkor rájöttem, hogy azt akarom, hogy még sokkal többet kívánhassak, ezért jól megjegyeztem magamban azt az egy hullócsillagot, amihez másnap csatlakozott még kettő, a következő nap egy sem, mert esett az eső, de utána megint egy és így tovább. Később persze megtudtam, hogy szó sincs égi kötéllazulásról, csupán egy meteor lép be a légkörünkbe és ég el, de mit sem számított a valóság a mese hatalma fölött... meg aztán mit számít, hogy kötél vagy nem kötél, emberek hisznek nagyobb badarságokban is... Így megmaradt nekem a hullócsillag-számolás. Esténként, ha tehettem, kiálltam az ég alá és vártam a hullócsillagokat. Egy, kettő, három, tizenegy... ez is egy jó este volt...
Aztán megismerkedtem édesanyátokkal, jöttetek ti, kicsit háttérbe szorultak a hullócsillagaim, de ha semmi mástól nem vette el az időmet, akkor kimentem és néztem őket. Hiába öregedtem meg, hiába mentek időnként nehezebben, időnként könnyebben a dolgok; a hullócsillagok örökké megmaradtak. Időnként nehéz volt megállni, hogy ne kívánjam el a hosszú idő alatt összegyűjtött csillagaimat... de most itt fekszem, ebben az ágyban, ahonnan többet nem fogok felkelni és büszke vagyok. Büszke vagyok, hogy soha nem kívántam semmit más erejéből. Akkor jöttem rá erre, amikor édesanyátok, az én szerelmem és feleségem meghalt. Az első estén felnéztem az égre és vártam a hullócsillagokat, majd - és ilyen nem történt velem soha korábban - levettem a szemem az égről, láthatólag minden ok nélkül. Levettem és eltöprengtem. Eltöprengtem, hogy mit ér annyi év gyűjteménye, ha még őmiatta sem használom fel. És akkor jöttem rá... mindent elértem, amit bármikor is el akartam érni. Az, hogy ő elment, a dolgok természetes rendje és természetes formája. Azóta elfelejtettem, hogy hányat számoltam meg addig és nem is számolok azóta egyet sem...
De apu... azóta is láttalak többször az eget nézni esténként... nézted az eget és mosolyogtál...
Látod? Amikor véresen komolyan vettem, sosem mosolyogtam... azóta mosolygok, ha látok egy hullócsillagot és köszönök, jó utat kívánok neki. Ha számolsz, szóval más dolgod van közben, nem tudod értékelni a szépségét. Ha önmagában nézed, anélkül, hogy bármi dolgod lenne vele, akkor az igazán gyönyörű.
A felnőtté lett gyermekei nézték az édesapjukat, Gergőt, ahogy mosolyog a mélyen ülő szemei mögül. Mosolyog, mert mindent elért az életben, amit valaha akart. Mosolyog, mert mindezt a saját erejéből és mások szeretetéből tette meg. Mosolyog, mert lassan homályosulnak, egybemosódnak előtte a szoba vonalai s közben még arra gondol: talán még alszik egyet, mielőtt útnak indul a hullócsillagai közé.

Jobb felső, nyolcas

Azt hiszem kísérleti úton bizonyítottam, hogy a bölcsességfognak köze nincs a bölcsességhez.

Jobb felső, nyolcas.

:)

Az Élet változásai

Tavaly augusztusban kezdtem ezt a blogot, idén ez lesz a 20. bejegyzésem, tavaly 19 született. Kíváncsi vagyok, mennyit ér majd meg ez az év és mennyit érnek majd meg a következőek. Kíváncsi vagyok, hogy folytatni fogok-e írni ide, nektek-magamnak, mesélni-visszaemlékezni.
Azt hiszem a dolgok folyamatosan változnak, azt hiszem ez így van jól.
Időnként jó döntéseket hozunk, időnként rosszakat, időnként elveszítjük a gyeplőt s időnként gyeplőre sincs szükségünk ahhoz, hogy szilárdan üljünk a nyeregben.
Ha minden jól alakul, akkor néhány hét (hónap... :) ) múlva építkezni kezdek, Budakeszin egy kis faházat. Épp akkora, hogy egyedül kényelmesen, mással barátságosan el lehessen férni benne.
Eladtuk múlt hónapban a családi házat, ahol felnőttem, ahonnan időnként menekültem, de amikor elhagytam, immár nyolc hónapja, mégis szomorú voltam és mindig örömmel tértem vissza, ha csak egy-egy éjszakára is; megpihenni, lehajtani a fejem és örülni annak, hogy van egy pont, ahol mindig le fogom tudni hajtani a fejem.
Ezek a pontok azt hiszem hogy el-eltűnnek az ember életéből; helyeket, barátokat, ismerősöket vesztünk el a magunk számából és ez ellen nem sokat tehetünk; a Világ dolgai nagyobbak nálunk. Csupán állhatunk a ház előtt, napsütésben és játszhatunk a felhőkkel; eltüntethetjük őket hogy aztán újra előtüntessük... de ez csak játék.
Talán az egész élet játék, nem tudom. Kosztolányi úgy írja: 'Játékban élni mely valóra vált'. Talán így van. Soha nem hittem és nem is fogom (azt hiszem :) ), hogy az élet egy versenyfutás lenne a 'megszerezhető nyersanyagokért'. Sokkal inkább egy hatalmas homokozó, egy hatalmas játszótér, ahol minden kisgyermeknek csupán annyi a dolga, hogy a lehető legjobban szórakozzon; de azt hiszem ezt a kisgyermekek - köztük én is sokszor - elfelejtem és magam vagy más kárára vagyok ahelyett, hogy békésen körbeadnám a kislapátot és a kisvödröt a homokvárhoz.
Tegnap este Luccal ittunk egy sört, meghallgattuk a Misztrált, aztán ittunk még egy sört. Kacagtunk, beszélgettünk, sétáltunk, ismét Éva és Tamás voltunk, akik annyira szeretnek lenni; nem törődni a világ gondjaival, csak leülni a homokozó szélére és addig tervezgetni a homokvárat, amíg már ködbe vész a teteje, és ha egy szem sem kerül le belőle, hát annyi baj legyen, a lényeg, hogy beszéltünk róla, senkinek nem fáj semmije.
Bár tudnánk és tudnátok mindig és mindenhol gyermekek lenni és nem kéne azok sajnálkozni, hogy az égig tervezett homokvárból egyetlen szem sem épült meg; csupán örülni annak, hogy tudsz még gondolni az égig.
Számít az, drága barátaim, hogy mit szedtél össze életedben? Számít, hogy hány autót, hány házat, hány templomot fognak leírni a nevedről, amikor te meghalsz? Számít, hogy mennyi pénz lesz a számládon vagy a kincseskamrádban? Számít, hogy milyen ritka gyémántot és műkincset gyűjtöttél?
Itt fogod hagyni.
Amit magaddal tudsz vinni az semmi más, mint az életedben adott igaz ölelések. Nem a számuk, az megint csak gyűjtés marad. Az, hogy a halálod pillanatában vissza tudsz-e emlékezni egy olyanra, ami miatt azt fogod tudni mondani, hogy mindez megérte.
Feltehetitek a kérdést, jogosan. Nekem van-e ilyen. Rátok néznék, elmosolyodnék és azt felelném: 'Nem tudom. Ha majd ott leszek, megtudom.' És akkor majd az arcomra dermedt kifejezésből tudni fogjátok, hogy mi a válasz.
Életemben elrontottam nagyon sok dolgot. Olyan dolgokat, amiket nem lett volna szabad - vagy talán el szabad rontani bármit? Nos, ezt sem tudom, csak leírom, ami az eszembe jut. Hogy fáj-e? Igen. Hogy máshogy csinálnám-e? Igen. Hogy máshogy csinálhatom? Nem. Nem tudom megváltoztatni. Magamat? Igen. Magamat meg tudom. Igyekszem is.
Az Erdő szélére épülne, kéménnyel és kandallóval, kis tornáccal, ahova nyáron ki lehetne ülni kávézni-dohányozni-beszélgetni, eltölteni egy jó szót és egy jó estét.

Jóestét.

[cím nélkül]

összetörni az
üvegpoharakat is
és a tükröt is

tegnap este sikerült.

Gazdagrét - Budakeszi, 180 perc

Úgy adódott, hogy reggel hétkor indultam el Gazdagrétről. Északra kellett tartanom, szóval ha a Napot a jobbomon tudom, nagy baj nem lehet. Jó kis séta volt.

Először csak mentem neki a hegynek, mászás-mászás-mászás-mászás-mászás. Soha többet nem indulok neki víz nélkül sétának. Azt mondtam magamnak, hogy a hegy tetején lesz egy bolt, ahol majd jól veszek valami innivalót, de jó lesz, pedig tudtam, hogy nincs ott semmi. Aztán mentem, mentem és mentem. És egyszer-csak ismerős környék. Hmmm, hol is vagyok...? Ja, hogy ez a Normafa. Hehe. Akkor már tudom, hogy hol vagyok. Találtam egy nyitva lévő boltot, vettem valami innivalót, mentem tovább. Jé, János-hegy. A kilátóig nem mentem fel, inkább Keszi felé vettem az irányt, szépen lesétáltam a hegyről, közben szépen kijózanodtam, leértem apámhoz.

Nem tévedtem el, nem lett semmi bajom, elkezdtem apámnak segíteni... és tíz perc múlva sikerült egy tartóoszlopot magamra rántani, épp az Achilles-inamra. Jeeeej. :)

Tükör és döntés

Nincs jó vagy rossz megoldás, csak olyan, amilyennel holnap is tükörbe tudok nézni.


Ma megborotválkoztam. Teljesen. Rájöttem arra, hogy attól, hogy szakállat növesztesz, nem leszel férfi. Ha férfi leszel, növeszthetsz szakállat, de előbb a belsőt kell növeszteni.


Egy József Attila vers jutott eszembe

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

Kövek

Az ember azt hiszi, hogy a cigarettával a vállát nyomó köveket füstté teheti és kifújhatja azokat a száján.