Awakenings

A péntek esti és szombat hajnali események egy kicsiny metszetéről szeretnék beszélni.
Több, egymástól független, ám mégis összefonódó esemény játszott fontos szerepet. Egytől egyig lelki vonatkozásúak, a cím is ennek tudható be (nézzétek meg a filmet, ha eddig kimaradt volna). Van benne gondolkodás, van benne ráébredés és van benne még több ráébredés.

Mi tesz egy kapcsolatot jó vagy rossz kapcsolattá?
Az együtt töltött idő, a külön töltött idő, a helyzetek, amiket átéltek, a helyzetek, amiket külön éltek, az erre történő reakciók. A másik ember megismerése vagy szemlélése, a tanulás.
Egy kapcsolat nem akkor jó, hogyha állandó. Akkor jó, ha egy folyamatos változás, egy folyamatos út, egy folyamatos játék. Nem hinném, hogy létezik állandó kapcsolat; aki erre vágyik, az a múltban fog létezni és nem a jelent élni és a jövőt látni, pedig azt hiszem ez vinné előre az embert mindenben.
Eddig a kapcsolatokat valami majdnem statikus dolognak képzeltem, amik vagy működnek, vagy nem. Nem ennyire egyszerűnek, de majdnem. Az a lényeg, hogy rájöttem, hogy egy kapcsolatban nem lehet "benne lenni", abban haladni kell, újabb és újabb kihívásokat és élményeket megtapasztalni. Vannak helyzetek, amikor a közelség és vannak, amikor a távolság tesz jobbá kapcsolatokat. Azt hiszem ez egy olyan dolog, amit az ember érez, akkor is, ha a távolság fájdalommal tölti el. De mindig minden megy tovább.
Ismeritek a kis hercegből a 21. fejezetet, a Róka történetét? Elég sokszor kaptam már az arcomba ahhoz, hogy ismerjem minden mozzanatát és elég összetett ahhoz, hogy mindig mondjon valami újat. Élnem kéne már vele egyszer. Lehet a felétől visszafelé rókamesét játszani, hogy aztán végig lehessen csinálni?
Egyszer szeretnék egy saját kis herceg kiadást csinálni, csak egy-két darabot.

Na, a másik, hogy már csak páran voltak lent a Hunniában, zenélgetés egy szál gitárral, semmi komoly. Felmentem a színpadra, elkértem a gitárt, Sz. a színpad szélén ült, én pedig elkezdtem játszani a dalt. Énekeltem, behunytam a szemem, kinyitottam, mosolyogtam, visszamosolygott, énekeltem, örültem, megszabadultam. Olyan gátakat romboltam le magamban az alatt a két-három perc alatt, amiknek a létezéséről sem tudtam. Olyan boldog és felszabadult voltam, mint még soha életemben. Látni, hogy más embereket is örömmel tölt el a te örömöd, fantasztikus élmény.
Rájöttem, hogy mit keresnek odafent az emberek, miért teszik azt, amit tesznek. Azt hiszem hogyha szívből zenélsz, azt az emberek érzik, és legyen bármi, amit csinálsz, veled fognak örülni. A boldogság egy új, eddig teljesen ismeretlen kapuja nyílt ki számomra.
Eddig is jó volt zenélgetni, magamnak, esetleg egy szűkebb körnek, de az, hogy úgy játszol el valamit, hogy az a szívednek egy darabkája, teljes mértékben magánügy... nos, ez az érzés nem fogható semmihez.

:)

Azt hiszem publikussá fogom tenni ezt a blogot. Nagyon sok érzés és élmény van benne, amiről a szűk kör úgy is tud, a nevek pedig úgyis csak rövidítések.
De ez még nem biztos.

Remény, lehetőség, esély

Vannak olyan állapotok, amikor hibázok. Azt hiszem ez az alap-állapot és innen lehet fejlődni.
Hibázni sokféleképpen lehet. Megtenni olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Nem megtenni olyan dolgokat, amiket kellett volna.

Az ember, ha elkövette a hibát, kérhet bocsánatot, ám, ha megbocsátást is nyer, a hiba elkövetettségén nem tud változtatni.
Olyan ez, mint egy régi seb.
A külső beforrott, ám a belsőben az ideg-, és izomrostok soha nem fognak tudni visszaállni úgy, ahogy voltak. A forradáspont mindig gyengébb és érzékenyebb marad, mint a többi rész.

Mégis; újra és újra, számolatlanul elkövetsz hibákat.
Kapsz egy új esélyt, újra elköveted. Ám egy idő után az esélyek elfogynak.
Meg kell tanulnod, hogy nincs mindig "még egy" esély.

Meg kell tanulnod a "késő" előtt tanulni.

Mindig későn tanulsz. Mindig az utolsó után. Hát most tanulj előtte.
A félelem csak azt jelzi, hogy van még, ami fontos.
Élj vele.

A Gi Tár

Csak úgy ültem az ágy szélén és pengetgettem.
Aztán már csak két húrt.
Aztán aztán hármat.
Aztán bele is fogtam egy negyedik hangot.
Aztán négy-negyedben játszottam tovább.
Aztán elkezdtem akkordokat játszani, először csak halkan.
Aztán egyre hangosabban.
Aztán jött még két akkord.
Aztán téptem a gitárt.
Aztán halkultam.
Aztán visszamentem az első két akkordra.
Aztán megint csak pengetgettem.
Aztán a végén még egyetlen-egy akkord.

Ha felveszem, írtok rá szöveget? :)

Színek

Álmodtam.

Kirándultunk valamerre, úgy emlékszem, hogy Erdély volt - életemben egyszer voltam ott, visszavágyom.
Egy oldalkocsis kerékpárra emlékeztetett a járművünk, de két repülőgép-hajtómű volt az oldalán, ezüstszínű furcsaság, küllős kerekekkel, azt hiszem négyen voltunk, édesanyámra kifejezetten emlékszem. Tavasz volt, naplemente tájékán kicsi földúton mentünk, úgy rémlik egyik oldalon völgy, másikon bozót volt. Egyszer csak volt egy kis keresztút - elsétáltunk rajta pár percet és kiértünk egy mezőre. A Nap épp akkor bukott alá a horizonton - ha beszélhetünk horizontról - két gyönyörű domb terült el előttünk.
Hatalmas és élénk volt a fény, az ég olyan narancsban játszott, hogy belevakult az ember szeme; ha jól emlékszem, hátunk mögött is csak liláig fakult ahogy a kis erdőre vetültek a sugarak. A domb, amin álltunk, zöldben játszott, lóherék és más, apró, zöld növények nőttek rajta végeláthatatlan sorokban. Mögötte a másik domb kaszáló volt, sárgállottak rajta a lekaszált búza tövei.
És az egész színes volt. Izzott.
Legtöbbször, ha álmodom, a színek fakók, minden elmosódott és a körvonalak kivehetetlenek - most minden éles volt és tündöklő.
Ahogy sütött a Nap - ahogy izzott az ég - ahogy zöldellt a mező - ahogy villogott a kaszáló... gyönyörű volt. :)

Igen-igen megkedveltem az álmodást. :)

Tükrök és félelem

7-es buszon zötykölődés közben kinéztem a balra haladó villamosra, elmosolyodtam és eszembe jutott egy Kányádi Sándor vers, amit elég rég olvastam, de most ideje. Így van:

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Szeretném végigélni a verset. Ismerem a hangulatát, a jelentését, a mondanóját. Ismerem. Nem megélem.
Ha az ember nem fél, akkor elfelejtette, hogy hogy kell; nincs igénye a félelemre és ezért elhatározás-alapon nem fél; vagy fél, csupán fél beismerni hogy fél s a félelem ezért a függöny mögött lapul?

Tudjátok, egy hónapja ismét elkezdtem álmodni. Szerintem 14-15 voltam amikor elkezdtek eltünedezni az álmaim, nem tudom, csak úgy ritkultak, aztán elmaradtak, aztán ha volt reggel valami a fejemben, akkor már kifejezetten örültem neki. Aztán most megint előjöttek. Semmi okos, semmi érdekes, de legalább vannak.
Újabb érdekesség, hogy tudom, hogy miért vannak.
Ha elolvassátok az előző bejegyzésemet (smiley-val együtt három sor :) ), akkor ti is tudni fogjátok.

Aztán van a másik. Az ember miért csak a hiányt képes értékelni? Furcsa.
Amikor nem vagyok beteg, fel sem tűnik. Amikor beteg vagyok akkor már megint beteg.
Amikor van mellettem valaki, fel sem tűnik. Aztán egy reggel megint úgy kelek, hogy jé, egyedül vagy, öreg.


Jól meg kéne fognom magam a saját hajamnál fogva és kiemelkedni a mocsárból, mint Münchhausen báró, leporolni magam, belenézni a tükörbe és azt mondani; igen, ez vagyok én.
Tiszta vagy koszos, jó vagy rossz: döntse el, aki megismer.

Who are you?
Horváth Zsombor.
What do you want?
Megtudni, ki az a Horváth Zsombor.

(Kössz Vorlonok és Árnyak, jó kör volt :) )

Amúgy ahogy sütött a nap délelőtt, úgy van most felhő és hideg.
És aludnom kéne, mert mindjárt eldőlök.
És minden félmondatot nehéz megfogalmazni.
És nem hiszem hogy túl összefüggően írnék.
Szóval majd-majd.

Az a furcsa...

...amikor hazafelé menet random énekelek random dolgokat.

De igazából nem is furcsa.
:)

Lefekszem

Vasárnap este utaztam Budapest felé és jött... furcsa.
Valahonnan mélyről.
Mutatja a szinteket.

Lefekszem a Föld s az Ég közé.
Alattam a mező virágai, fölöttem a kékség, s rajta csillagok, mint apró élet-magok.
Ha fáznék, a felhő betakar.
Zsebem üres; hogyan lehetne benne bármi, ha a Mindenség az enyém?
Ereimből kifolyt a vér mint tollamból a tinta a mindig járó, soha meg nem álló, végtelennek álló ám számolt inga tik-tak.
Üresen; az Eget magamra ölelem; nincsen tiéd s nincsen én-kebelem.
Gondolatban egy parányi csillagot kioltok; a Végtelenbe felsikoltok: Gyilkos! Én! Míg a lélekzetem bírja.
Gép vagyunk itt. Nem hideg, számítók: 36 fok az üzemi hőmérsékletünk. Ennyi kell. Se több, se kevesebb.
A homokszemnél milliárdszor kisebbek s mégis; a csillagok, kik hozzánk képest porszemek.
Inkább leülök. Még zöld a fű.
Szeretlek titeket.