Színek

Álmodtam.

Kirándultunk valamerre, úgy emlékszem, hogy Erdély volt - életemben egyszer voltam ott, visszavágyom.
Egy oldalkocsis kerékpárra emlékeztetett a járművünk, de két repülőgép-hajtómű volt az oldalán, ezüstszínű furcsaság, küllős kerekekkel, azt hiszem négyen voltunk, édesanyámra kifejezetten emlékszem. Tavasz volt, naplemente tájékán kicsi földúton mentünk, úgy rémlik egyik oldalon völgy, másikon bozót volt. Egyszer csak volt egy kis keresztút - elsétáltunk rajta pár percet és kiértünk egy mezőre. A Nap épp akkor bukott alá a horizonton - ha beszélhetünk horizontról - két gyönyörű domb terült el előttünk.
Hatalmas és élénk volt a fény, az ég olyan narancsban játszott, hogy belevakult az ember szeme; ha jól emlékszem, hátunk mögött is csak liláig fakult ahogy a kis erdőre vetültek a sugarak. A domb, amin álltunk, zöldben játszott, lóherék és más, apró, zöld növények nőttek rajta végeláthatatlan sorokban. Mögötte a másik domb kaszáló volt, sárgállottak rajta a lekaszált búza tövei.
És az egész színes volt. Izzott.
Legtöbbször, ha álmodom, a színek fakók, minden elmosódott és a körvonalak kivehetetlenek - most minden éles volt és tündöklő.
Ahogy sütött a Nap - ahogy izzott az ég - ahogy zöldellt a mező - ahogy villogott a kaszáló... gyönyörű volt. :)

Igen-igen megkedveltem az álmodást. :)

Tükrök és félelem

7-es buszon zötykölődés közben kinéztem a balra haladó villamosra, elmosolyodtam és eszembe jutott egy Kányádi Sándor vers, amit elég rég olvastam, de most ideje. Így van:

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Szeretném végigélni a verset. Ismerem a hangulatát, a jelentését, a mondanóját. Ismerem. Nem megélem.
Ha az ember nem fél, akkor elfelejtette, hogy hogy kell; nincs igénye a félelemre és ezért elhatározás-alapon nem fél; vagy fél, csupán fél beismerni hogy fél s a félelem ezért a függöny mögött lapul?

Tudjátok, egy hónapja ismét elkezdtem álmodni. Szerintem 14-15 voltam amikor elkezdtek eltünedezni az álmaim, nem tudom, csak úgy ritkultak, aztán elmaradtak, aztán ha volt reggel valami a fejemben, akkor már kifejezetten örültem neki. Aztán most megint előjöttek. Semmi okos, semmi érdekes, de legalább vannak.
Újabb érdekesség, hogy tudom, hogy miért vannak.
Ha elolvassátok az előző bejegyzésemet (smiley-val együtt három sor :) ), akkor ti is tudni fogjátok.

Aztán van a másik. Az ember miért csak a hiányt képes értékelni? Furcsa.
Amikor nem vagyok beteg, fel sem tűnik. Amikor beteg vagyok akkor már megint beteg.
Amikor van mellettem valaki, fel sem tűnik. Aztán egy reggel megint úgy kelek, hogy jé, egyedül vagy, öreg.


Jól meg kéne fognom magam a saját hajamnál fogva és kiemelkedni a mocsárból, mint Münchhausen báró, leporolni magam, belenézni a tükörbe és azt mondani; igen, ez vagyok én.
Tiszta vagy koszos, jó vagy rossz: döntse el, aki megismer.

Who are you?
Horváth Zsombor.
What do you want?
Megtudni, ki az a Horváth Zsombor.

(Kössz Vorlonok és Árnyak, jó kör volt :) )

Amúgy ahogy sütött a nap délelőtt, úgy van most felhő és hideg.
És aludnom kéne, mert mindjárt eldőlök.
És minden félmondatot nehéz megfogalmazni.
És nem hiszem hogy túl összefüggően írnék.
Szóval majd-majd.