Vasárnap este utaztam Budapest felé és jött... furcsa.
Valahonnan mélyről.
Mutatja a szinteket.
Lefekszem a Föld s az Ég közé.
Alattam a mező virágai, fölöttem a kékség, s rajta csillagok, mint apró élet-magok.
Ha fáznék, a felhő betakar.
Zsebem üres; hogyan lehetne benne bármi, ha a Mindenség az enyém?
Ereimből kifolyt a vér mint tollamból a tinta a mindig járó, soha meg nem álló, végtelennek álló ám számolt inga tik-tak.
Üresen; az Eget magamra ölelem; nincsen tiéd s nincsen én-kebelem.
Gondolatban egy parányi csillagot kioltok; a Végtelenbe felsikoltok: Gyilkos! Én! Míg a lélekzetem bírja.
Gép vagyunk itt. Nem hideg, számítók: 36 fok az üzemi hőmérsékletünk. Ennyi kell. Se több, se kevesebb.
A homokszemnél milliárdszor kisebbek s mégis; a csillagok, kik hozzánk képest porszemek.
Inkább leülök. Még zöld a fű.
Szeretlek titeket.
